AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1957. Budapest (1958)

Kőhalmi Béla: Vita a könyvtártudományról

tétele a könyvtártudománynak, a gyakorlat, a szolgálat vágya diktálta Naudénkl is, Leibniznél is. A könyvtárak ne valamely spekulatív szisztéma szerint osztályozzák, rendezzék könyveiket, hanem a használhatóság, a gyakorlati célszerűség szempontjai szerint. A lenini tételt, hogy a könyvtár igazi értéke nem ritkaságaiban keresendő, hanem hasznosságában, fellelhetjük Leibniznél is.

1 Leibniznek nemcsak abban a megnyilatkozásában, hogy a tudományok saját maga által felállított rendszerét az általa vezetett könyvtárban nem alkalmazta s bármely más rendszert csak azzal a feltétellel tart elfogadhatónak, ha a rendszer szigorú logikai rendjét a könyvanyag sajátos jellege szerint alakítják át, de különösen abban a javaslatában, hogy a könyvpiac minden újdonságáról szemeszterről szemeszterre kritikai tájékoztató jelenjék meg. A modern könyvtári gondolatot kétségkívül Leibniz fogalmazta meg. Szervező, lelkesítő munkája a hasznosságot állítja előtérbe, de nem tolta félre századok könyvtári hagyományait. Helyes, ha ma a könyvtár archivális funkciója a kulturális funkció mögé a második helyre kerül. Igaza van Vorstiusnsbk, amikor így teszi fel a kérdést: „melyik nagy tudományos könyvtár állíthatja magáról, hogy csak a kutatás és nem egyben a műveltség terjesztését szolgálja".

2 A feleletünk ma az: hogy ilyen könyvtár ma már nincsen. Csak éppen azt nem tehetjük meg, hogy meg ne adjuk a könyvanyagnak (a kéziratosnak és nyomtatottnak) és annak a hatalmas és céltudatos gyűjtő munkának, amely a régi könyvtárakat a reneszánsz óta létrehozta: azt, amivel tartozunk. Nem tehetjük meg főként, hogy ne soroljuk a könyvtárügy hagyományai közé azt, hogy a XVI. és XVII. század könyvtárai a történetkutatás műhelyei voltak, hogy az antik és középkori történelem összes segédtudományai (az archaeologiát kivéve) a XVI. században ezekben a műhelyekben alakultak ki s ezek alapja könyvtárosok gyűjtő, kutató és forrásgyűjteményeket kiadó munkája volt. Az archivális funkció kisebb hangsúlyozottsága azonban ezeknek a hagyományoknak helyes értékelését és számbavételét is jelentse. Leibniz százada nemcsak a természettudományok és a matematika hatalmas előretörésének százada volt, de a történettudomány kritikai vizsgálódásáé is. A szervezett kutató munkáé is. A humanizmus ókorkutatásából nőtt ki a XVII. század nemzeti jellegű középkorkutatása, nőttek ki a hatalmas (egyházi és világi) forrásgyűjtemények és körülöttük a viták. E forrásgyűjtemények keletkezési körülményeiben és a körülöttük támadt vitákban könnyű felismerni a feudalizmus osztályellentéteinek tükrözését. E jórészt könyvtári műhelyekben folyt tevékenységben csiszolódtak ki újabb segédtudományai a történelemkutatásnak (a diplomatika, a palaográíia, kézirattan, címertan, családtörténet stb.) s e résztudományok nélkül a kézirat- és régi könyvanyag mai őrzője nem tudna mit kezdeni a „nemzeti kincstár" értékeivel. Leibniz, a hannoveri könyvtáros — belátva a forrásgyűjtés fontosságát — uniók, respublikák, ligák megszervezését tartotta szükségesnek — írja Langlois

3 —, hogy a kollektív kutató munkákat elvégezhessék. Muratorit, a nagy olasz történész -bibliográfust Leibniz lelkesítette. A XVII. század történész-könyvtárosai túlléptek a könyvtár falán és a kutató munka szervezői voltak, olykor még az Akadémiát is pótolták, mint később Pray György és munkatársai a mi Egyetemi Könyvtárunkban. 78