AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1957. Budapest (1958)

Keresztury Dezső: Adalék Jókai forrásaihoz

„... A páfrányfa ölnyi vastagságú, sudár, pikkelyes hagyma és koronával, mint a pálma. A kalamit egyetlen magas, üres szár, levél nélkül, tetején gerezdes magbuzogánnyal. A spenofillum egy csupa gyűrűkből összerakott szálfa, s minden gyűrűn levélkoszorú. A lepidodendron mintha embervastagságú macskafarkakból volna összeállítva, egy csodabokor. A fazeolites az ismeretes paszuly, csakhogy fa és erdőt alkot. Az equisetum fenyőalak, melynek hegye fészekidomú gyümölcsben borul össze. A bankeria hosszú ágai virágbokrétákat nyújtanak, mikben ehető gyümölcscsoport lakik; képzeljünk egy szem epret, melynek minden bogyócskája egy alma. És ezek közt a mostani kor minden csodás délszaki növénye: a kenyérfa, a fűszerfahéj, a pizang és ambrafa, illatot gerjesztő, virágot hintő, gyümölcskínáló, mézbuUató, borostyánkőt-izzadó fák, mik csoporttal nőnek ki a földből, mint a pázsit, mint a nádbozót, összenőve, gubancolva virágzó folyondárokkal, fenn tarkítva elütő levélszínű, gyöngytermő élősdiekkel, alant tündér haj at képező mohokkal s lenn alattuk a nap világtalan sötétben a foltos áronvirág s a sárga korállgomba..." Ennek a leírásnak részletei majdnem mind megtalálhatók Fraas könyvének kőszénkori tájképein és a kor egyes növényeit bemutató rajzain (1. a 2. sz. mell.). De Jókainak nem elég a növénnyel népes világ; mozgalmas, drámai jelenetekkel akarja lekötni és táplálni olvasói képzeletét. Ehhez állatokra is szüksége van. Benépesíti tehát a tájat. Fellép az ősidők lajhárja: a hylobates, hogy telikiabálja az ősbozótot s hogy legelőjére, a gyümölcstermő fára idézze a paleoterium, az ősorrszarvú figyelmét. Ez ,,a szörnyeteg három öl hosszú s az orrán kétrendbeli három láb magas tülköt visel; az neki fegyver, ásó és kapa." A szörnyeteg hozzálát, hogy kiássa a csemegét ígérő fát; ez lassú munka, belenyúlik az éjszakába. Akkorra előjönnek az éj lakói, köztük a machaerodus, az ősmacska. Ez először egy ősteknőcöt rohan meg; hiába, mert „annak fegyvere is van, a farka. A fejét és a négy lábát hirtelen berántja széles teknője alá, pikkelyes farkával, mint egy vaskorbáccsal elkezdi megtámadóját végigverni." A machaerodus tehát más zsákmányt keres: a paleoteriumot, ennek ugyan „jó vastag bőre van, hanem azért a machaerodus körmei áthatnak azon s fogai megtalálják a torkán alul az elevent." De a szarvorrú beúszik a tóba s az ismét hoppon maradt macska mostmár a földrepottyant őslajhárt rohanja meg. Ekkor jelenik meg a színen a mammut. „Valóságos király: Egy négyölnyi, magas alak, roppant izomzat; erős fej, széles, boltozatos homlok. Két agyara, mint az elefánté, kürtidomúan felfele hajlítva; ormánya szintén hasonlít az elefántéhoz, de kétszerte nagyobb alakján kívül megkülönbözteti attól az egész alakját belepő sűrű szőr; homlokától kezdve egész hátán végig tömött, hullámzó sörény borul kétfelé, mely az egész alaknak valami fenséges, félelmetes jellemet kölcsönöz." A mammutvezér eltapossa a rátámadó ősmacskát; összetrombitálja híveit; játékos taktikával a mocsárba fojtják a szarvorrút. „Akkor egy harsogó diadalordítással emelték fel fejeiket a mammutok s kimásztak a vízből, otthagyva a holt ellenfelet magára. A hylobates jajszava az erdők felől kiáltá a hajnalt. A lajhár még most is ott állt, a fának támaszkodva első lábával: még egy lépést sem tett azóta." 390