AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1957. Budapest (1958)

V. Waldapfel Eszter: Az Országos Széchényi Könyvtár a felszabadulás óta (1945/1957)

előtt ismeretlen területen végezték. A könyvtár létszámát, részben, amint már előbb említettük, sinecuraként itt dolgozó tudósok, vagy olyan protekciósok is terhelték, akiket el kellett helyezni, de akiket sem itt, sem másutt felhasználni nem tudtak. Mindez természetesen azoknak a munkáját is fékezte és gátolta, sokszor kedvüket szegte, akik felismerve a könyvtár feladatait és jelentőségét, munkájukat lelkesen a könyvtár szolgálatába állították. A felszabadulást megelőző esztendőkben már szinte közmondásossá, vált az, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum tanácsában a költségvetési tárgyalásoknál nem az előre megfontolt, a szükségleteket számbavevő tervszerű felosztás, hanem az ,,aki bírja, marja" elve érvényesült. Ezeknek a viszonyoknak a hátrányait, az ebből fakadó személyi és anyagi ellátatlanságot, illetőleg annak nyomait bizonyos mértékig mai napig is magán viseli a könyvtár. Amikor ugyanis 1949-ben a Magyar Nemzeti Múzeum autonómiája megszűnt

6 és az egyes, önálló főigazgatókkal működő részintézmények teljesen önállósultak —, az anyagi keretet a státusquo alapján osztották fel. Ez a státusquo pedig a könyvtár szempontjából igen kedvezőtlen volt. Könyvbeszerzésre például olyan minimális összeg jutott, amelyből állományunkat fejleszteni egyáltalán nem tudtuk volna. Az utolsó közös költségvetés 40 000 Ft-os hitelét például csak nagy nehezen sikerült a következő esztendőben 52 000 Ft-ra felemeltetni. Nehézségeinket évente a költségvetési év vége enyhítette, amikor a többi, lényegesen jobb ellátmányú intézmény a maga keretét felhasználni nem tudván, maradványait az Országos Széchényi Könyvtárnak felajánlotta. A könyvtárban szinte hagyományossá vált az az évvégi hajrá, amellyel az így fennmaradt összegeket a könyvtár szükségleteire — persze a gyorsaság következtében nem mindig a legcélszerűbben — felhasználtuk. A korábbi, fentebbvázolt körülményekből fakadó lemaradást sem személyi, sem dologi vonalon, így a könyvbeszerzés vonalán sem tudtuk egykönnyen pótolni. Az intézetvezetés részéről folyó minden küzdelem, minden felterjesztés ellenére, az indulásnak ezt az aránytalanságát az általános fejlődés erős üteme mellett is csak a legutóbbi években sikerült némileg behozni. Ez a lemaradás lett a kútforrása annak a teljes anomáliának, hogy az Országos Széchényi Könyvtár még néhány évvel ezelőtt is a hazánkban működő valamennyi tudományos könyvtár között úgy költségvetés, mint létszám, valamint béralap tekintetében nemcsak relatíve, hanem a reális normák számításai alapján abszolút mértékben is, a legrosszabbul állt. Az ostrom alatt a Zeneműtárunkat ért szörnyű pusztulás kivételével számottevő veszteségeket nem szenvedett a Könyvtár. A két gyorsan eloltott gyújtóbomba, valamint néhány belövés csupán az épületben okozott kisebb-nagyobb károkat. Maga az állomány csaknem teljes egészében sértetlen maradt, pótolhatatlan, muzeális értékeinkből, a zenei anyag kivételével, semmi el nem pusztult. A legnagyobb veszélyben ritkaságainknak az a, része volt, melyet, a vezetőség akarata ellenére, a nyilas minisztérium Nyugatra szállított. Valóban csak szerencsés véletlennek tudhatjuk be, hogy ez az anyag, könyvtárunk legértékesebb, nemzetközi viszonylatban is felbecsülhetetlen kincsei, 1945 szeptemberében épségben visszaérkezett.

8 9