Boros István (szerk.): A Magyar Természettudományi Múzeum évkönyve 5. (Budapest 1954)

Nemeskéri, J. ; Gáspárdy, G.: Megjegyzések a magyar őstörténet embertani vonatkozásaihoz. Az üllői és egri honfoglaláskori temetők embertani vizsgálata

(Hlohovec), Szolgagyőr (Posedka), Szered (Sered), Sempte (Sintava), Nemeskosut (Kosuty), Vezekény (Vozakany), Molnos (Mlinárce), Szilas-Nemesócsa (Zemianska-Olca), Nemesócsa (Zemianska-Olca), Nagykeszi (Velké-Kosihy), Komárom (Komarno), Imely (Imel), Naszvad (Nesvady), Anala (Aríala), Szemere (Semerovo), Génye (Géfía), Hornyán (Horny-Jatov), Perse (Prsi). A Dunántúl keleti és déli területein, valamint az ország északi határa mentén előkerült honfoglaláskori embertani leleteket nem lehet egységesen megítélni, amennyiben a turanid, az europid-brachykran típusok mellett az északi, dinári, mediterrán, keleteurópid típusok vagy azok jellegei állapíthatók meg rajtok. E csoportba tartoznak elsősorban is a Székesfehérvár környéki temetők (Székesfehérvár-Rádiótelep, Sárkeresztúri-út, Maroshegy, Demkóhegy, Szabadbattyáni-út (3, 8), továbbá Veréb, Nagylók, Mohács-Téglagyár ; az ország északi határa mentén : Szob-Kiserdő (39), Rád (27), Nógrádkövesd és részben Piliny (27) lelőhelyek. Embertani vonatkozásban a kronológiai és regionalitási problémákat ma inkább csak felvethetjük, mint megoldhatjuk, azoknak a mainál nagyobb valószínűséggel való megközelítése csak akkor válik lehetségessé, ha a IX—X. századi ethnikai elemek (avar maradványok, szlávok, bolgárok, frankok) embertani problémái részleteiben is ismeretesek lesznek. Ennek egyik alapfeltétele az, hogy a határozottan »honfoglalo« magyar lelőhelyek anyagán kívül behatóan foglalkozzunk a IX—X. századi »honfoglalaskori« ethnikumok embertani problémáival is. Ez utóbbi temetők embertani kérdései azért is lényegesek, mert bennük a helyi őslakosság és a honfoglaló magyarság ethnikai elemei együttesen vannak jelen, és azok részben régészetileg, részben embertanilag különválaszthatók. Korábban a honfoglaló magyarság embertani képét nem egy esetben ilyen ethnikailag kevert temetők alapján határozták meg, s ez egyrészt téves ethnogenetikai magyarázatoknak adott alapot, másrészt — miután újabban csak a klasszikus honfoglaló leleteket vettük számba — e temetők magyar ethnikai elemeit nem méltattuk kellő figyelemre. Éppen ezért, bizonyos kritikai feldolgozás után újra kell értékelnünk a Székesfehérvár környéki, szobi, csepeli, temetők embertani leleteit, valamint a Tisza mentén feltárt olyan XI. századi temetők anyagát, amelyek kétségtelenül a X. századra nyúlnak vissza. A »honfoglalo« magyar és a »honfoglalaskori« temetők embertani leleteinek ilyen értelmű feldolgozása nemcsak egy statikus kép megállapítására ad majd lehetőséget, hanem rekonstruálhatjuk azt az ethnikai folyamatot, amely a magyar ethnogenezis legvégső szakaszában a IX—X. században végbement. Az egyes temetők anyagának tipológiai megoszlását a mellékelt térképvázlaton (1. ábra) tüntettük fel. A lelőhelyek mellett adott rövidítések a meghatározott tipológiai elemeket jelentik. A honfoglaláskori leletek eddig megmentett emberanyagának viszonylag igen alacsony számából (kb. 60—80) a honfoglaló magyarság népesedési viszonyaira, életkörülményeire, általában demográfiai helyzetére, csak nagyon tág határok között lehet következtetni. Az antropológiailag megvizsgált anyag alapján a honfoglaláskori halottak a 2. ábrán feltüntetett kormegoszlást mutatják. A legtöbben 30—35 éves korukban haltak meg, s csak kevesen érték, el az öregkort. A 20 éven aluli elhaltak megoszlását a kenézlői és különösen a hencidai temetőben észlelt — egyébként a 2. ábra megszerkesztésénél fel nem használt — adatok nyomán becsültük meg. A két nem között élettartam tekintetében jelentős különbségek állanak fenn, amelyek a nők kedvezőtlenebb halandósági viszonyaira vezethetők vissza. A nők fiatalkori (a 20-as életévek eleje) halandósága magasabb, mint a férfiaké,