Pongrácz Sándor (szerk.): A Magyar Természettudományi Múzeum évkönyve 31. (Budapest 1938)

Wagner, J.: A kiscelli közép-oligocén (Rupélien) rétegek kétkopoltyús Cephalopodái és új Sepia-félék a magyar eocénból. (Palaeobiologiai tanulmány)

• Tanulmányozzuk ezt a problémát, rá kell jönnünk arra, hogy a Sepiak héja csak a homokos vagy iszapos partokon marad meg épen, a köves, sziklás vagy kavicsos részeken nem. Az Adria partjai mente'n igen jól megfigyelhetjük a föntieket. A velencei Lidón állandóan a partra mossa a tenger az elhalt Sepiak héját, s a vakítóan fehér ..szépiacsontok" legnagyobb része majdnem épen, sértetlenül kerül ki a homokra. Ezzel szemben a sziklás isztriai partokon csak elvétve találhatunk Sepia-héjakat, s ha igen, akkor azok mindig nagyon sértett, törött, rossz állapotban levő példányok. A tenger fenekén természetesen ugyanaz a helyzet. Ha tehát az a hely, ahová az állat héja a halál után elkerül, temetkezésre alkalmas, akkor a fosszilizálódás folyamata könnyen megindulhat. Ha az állat héja a saját életterében marad a halál után is, akkor elsődleges temetkezési helyről („primär thanatotop", WAGNER, Í 955) beszélünk. Kérdés még a ..tömeges'" előfordulás létrejötte, mert hiszen a mi esetünkben valóban „tömeges" gyűjtésről kell beszélnünk, mivel aránylag csak nagyon ritkán gyűjtött fossziliákról van szó. A nagyszámú előfordulást azonban részben az állatok életmódja is megmagyarázhatja. A most is élő Sepia-íelekről ugyanis tudjuk, hogy társaságot kedvelők, és gyakran tekintélyes rajokban úsznak a tengerekben. A Sepia officináiig nevű, az Adriában is honos faj például gyakran rajokban figyelhető meg, s a partok mentén a Quarneroban állandóan található. Ezen az alapon rögtön érthető a kiscelli Se pia-héjak tömegesebb előfordulása is. Hogy a kiscelli Sepia-termőhely milyen módon jött létre, azután már könnyen magyarázható meg. Az állatok rajokban fordultak elő az oligocén tenger azon pontján, és valamely oknál fogva — öregek, fiatalok egyaránt — halálukat lelték a vízben. A tengerfenék kedvező beágyazási anyaga biztosította azután épenmaradásukat a fosszilizáció folyamata alatt. Sepiáknak nagy tömegben való vándorlása a jelenlegi irodalom szerint nem ritka, és egy óriási tömegű pusztulásukról csak nemrégen emlékezett meg WILHELM (16). Előfordulásukkal kapcsolatban gondolhatnánk arra is, hogy az állatok valamely halfajnak táplálékát alkották, s ezen az alapon a héjak mint gyomortartalmak, „Mageninhalt" volnának értelmezhetők. Meg kell ezzel kapcsolatban említenem azt, hogy a Sepiahéjakkal együtt majdnem minden kövesülési darabon halpikkelyeket is találtam; ellene szól azonban megint az a körülmény, hogy a héjak legnagyobb része eléggé épen, sértetlenül került elő. Ha ugyanis feltételezzük azt, hogy az állatokat előzőleg halak fogyasztották el, akkor törött, sértett héjakat találtunk volna, ha ugyan nem pusztultak volna el teljesen. Hogy a halak milyen gyorsan emésztik