Pongrácz Sándor (szerk.): A Magyar Természettudományi Múzeum évkönyve 31. (Budapest 1938)

Wagner, J.: A kiscelli közép-oligocén (Rupélien) rétegek kétkopoltyús Cephalopodái és új Sepia-félék a magyar eocénból. (Palaeobiologiai tanulmány)

ban mutatkozik, erről már föntebb szólottam, s ez a mellékelt táblázatból is jól kitűnik. A héj hosszúsági és szélességi indexe 1.6 és 2.4 között váltakozik, átlagban pontosan 2-nek mondható, ami azt jelenti, hogy a héj átlag kétszer olyan hosszú, mint amilyen széles. Akadnak természetesen megnyúltabb héjak is, mint ahogyan jóval szélesebb alakúakai is találunk. Variál még ezenkívül a bordázottság erőssége, a chagrinozottság foka és a héj elülső végének az alakja is. Közülük igen érdekes az elülső héjvég alakja, amely a különböző példányokon meglehetősen eltérő. A két szélsőséges kifejlődési íypus (lándzsa-alakú és levél-alakú héj végződés) között az átmenetek egész sorát találtam. Némelyik példányon igen jól megmaradt s ezért pontosan megfigyelhető a héj chitines szegélye, amely rendszerint egészen keskeny, és a héj többi részétől eltérő színezetű. A szemcsézettség az öregebb példányokon általában durvább, a fiatalokon pedig finomabb. A héj közepén rendesen koncentrikus sorokban elrendeződve halad, az oldalsó részeken különböző kifejlődésű. A koncentrikusan haladó növekedési vonalak a fiatalabb példányokon általában erősebbek. A héjak változékonyságának kérdésére egy kissé részletesebben is ki kell térnem. Általában fel kell tennünk, hogy a természetben csak a fejlődő, progresszív szervek variálnak erősen

T vagy azok, amelyek teljes kifejlettségben, „virágzásban" Aannak

y ellenben a hanyatló, csökevényes szervek nem. Már pedig a Sepiak. héja mindenképpen csökevényes szervnek tekintendő, mert hiszen csak maradványa egy régebbi, erősebben fejlett héjnak. Változékonyságának foka tehát semmiképpen sem lehet nagy és tág, hanem csak látszólagos, a hanyatló szerveknél található álvariáció (pseudovariatio). A héj szélességének és hosszúságának viszonya összefügg az állat korával is, mert úgy látszik, hogy a fiatalabb állatok héja (ebben a fajban) viszonylagosan szélesebb, az öregeké pedig keskenyebb, megnyúltabb. Természetesen nem szabad megfeledkeznünk a rétegek nyomása által okozott esetleges deformációkról sem, ezek azonban itt csak egészen csekély, jelentéktelen szerepet játszanak. Tekintetbe kellene még venni az állandó ivari különbségeket is, ha ilyenek egyáltalában lennének. A maradványok alaktani tulajdonságait figyelembe véve megállapítható, hogy a Sepia Harmati a valódi Sepiákhoz tartozó állat volt. Valószínű, hogy a jelenleg is élő Sepia Smithi HOYLE formakörébe sorozható és annak egyik ősi rokonaként tekinthető. Legnagyobb kinőtt példányai körülbelül 70 mm hosszúságú hátpajzsot viseltek. A fiatal példányok, úgy látszik, zömökebb, szélesebb alakúak voltak. A kifejlett, teljes méretű