Horváth Géza (szerk.): A Magyar Természettudományi Múzeum évkönyve 15. (Budapest 1917)

Soós, L.: Vizsgálatok a magyarországi Pulmonáták rendszertani anatómiája köréből

46 SOÓS LAJOSvékonyak és rövidek, a mirigyek hátul meg vékony ódnak és szorosan összetapadnak. Nyelőcsöve nagyon hosszú s végig egyenletes hajszálvékonyságú. Gyomra fölötte kicsiny, alig szembeötlően kitágult része a bélcsatornának s a többi Planorbis- félé kétől eltérően nem gömbded, hanem hengeres, azonban a jellemző három részt ezen is meg lehet különböztetni; előgyomra megnyúlt, kissé kúpos, középgyomra hengeres, utógyomra nagyon kicsiny, ez már alak tekintetében is közel áll az említett fajok megfelelő szervéhez. Pylorus-függeléke nincs s ebben a tekintetben élesen elüt a többi Planorbisfélétől. A gyomor mögött következő rövid bélrészlet a bél legtágasabb része, azonban csakhamar vékonyabbá válik s "a bélcsatorna innen kezdve egyenletes vastagságú egészen a végbélnyílásig, a középbél és végbél határa külsőleg föl nem ismerhető. A középbélmirigy vezetéke a középbél legelülső részébe nyílik. A bélcsatorna, semmiféle kanyarulatot sem ír le, hanem a gyomor hátsó végénél rögtön előre hajlik s egyenes vonalban halad a végbélnyílásig. Radula (19. rajz). A Pl. corneus-szal egyetemben ez az egyetlen az általam vizsgált Planorbis-félék közt, melynek radulája eltér a rendes typustól. Fogai rendkívül aprók, melyeknek sajátságai csak a mai mikroszkópokkal elérhető legnagyobb nagyítással ismerhetők fel. Középsőfoga határozatlanul kéthegyű, a mennyiben felhajlott élét jegy bemélyedés két lekerekített karéjra osztja. Mellék- és peremfogainak határa meg nem vonható, mert a, fogak az első mellékfogtól kiindulva nagyon lassan alakulnak át a radula peremét elfoglaló lemezkékké s nincs egyetlen olyan sajátságuk sem, melynek. alapján a határ megjelölése lehetséges volna. A mellékfogak nem háromhegyűek, mint az összes többi Planorbis-íélékéi, hanem finoman cáipkézettek. Egy-egy félsor fogainak a száma átlag 20, ezek közül 17—18nak éle csipkés, a 17-ik fog éle, a rajz tanúsága szerint, már nagyon csenevész, a két Utolsó pedig már csak az alaplemezből áll. A fogak alakja annyiban változik, hogy míg a beljebb eső fogak magasabbak, mint a milyen szélesek, addig a szélsők fokozatosan szélesebbekké, de megfelelően nagyon 1 20 o alacsonyakká válnak. A radulát körülbelül—-+—- képlettel lehetne jelölni.

1 3 oo I .. I . E faj raduláját tudtommal csak LEHMANN vizsgálta. Szerinte a középsőfog kéthegyű, a mellékfogak pedig háromhegyűek, később kéthegyűek ; rajza szerint (T. XVII., fig. 74) a fogak nagyon karcsúak, több mint kétszer oly magasak, mint szélesek. LEHMANN adatai tehát igen tetemesen eltérnek az enyéimtől; az eltérésnek okát keresgélni meglehetősen meddő dolog volna, ha azonban arra a tökéletlen s különösen arányaiban teljességgel elhibázott rajzra tekintek, melyet LEHMANN e faj ivarkészülékéről ad, akkor nem tudom hinni, hogy a radula viszonyait helyesen ismerte meg. Ivarkéözülék (20. rajz). [ Hímnősmirigye a zsigerzacskó legfelső