Czére Andrea szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei (Budapest, 2007)

ANNUAL REPORT - A 2007. ÉV - Utazás az olasz művészetben 1950-1980. Száz mű a Farnesina kortárs olasz művészeti gyűjtemény anyagából

felfogásának a meghaladására irányultak. Művein a vászon megszűnik puszta képhordozóként működni. Híres zsákjain (sacchi) és púpjain (gobbi) a vászon önálló, erőteljes anyagi minőséggel bíró entitássá válik. A hatvanas évek küszöbén az amerikai művészet Rauschenberg és Jasper Johns által képviselt „új dada" irányzatához hasonlóan néhány olasz művész is a tömegtermelés tárgyainak játékos, ironikus felmutatását tűzte ki művészi feladatául. Mimmo Rotella laszakított plakátok töredékeibéíl komponált tablói (Retro d'affiche), Enrico Bajnak a populáris kultúra maradékaiból kollázstechnikával felépített nukleáris művészete (arte nucleare), vagy Piero Manzoninak az anyag és forma deszakralizálását célzó cinikus sorozatai (Achromes) egyaránt morális-provokáló kultúrakritikaként értelmezhetők. A hatvanas évek végén Olaszországból világszerte elterjedő arte povera művein a legegyszerűbb „szegényes" anyagok, tárgyak szolgálnak demonstrációs eszközként fogalmi modellek bemutatására. A kifejezést Germano Celant használta először 1969-ben megjelent Arte povera című könyvében. A konceptuális művészettel sokban érintkező irányzat a magas művészettől korábban meglehetősen idegen, értéktelen anyagokból (cementből, földből, filcből, gumiból), tárgyi töredékekből épül fel. Mario Merz installációi, assemblage-ai architekturális részleteket, népi motívumokat és a természeti világ anyagait ötvözik. Iglumotívuma mintegy átvezetés a természetes és a mesterséges között: ember által teremtett jelképes forma, természetbe illeszkedő életforma jelképe, ugyanakkor a technicista világ fragmentuma. Janis Kounellisnek az európai kulturális hagyomány tárgyi emlékeit integráló poétikus kompozíciói, a nyomhagyás kulturális gesztusát a közvetlen természeti folyamatokba ágyazó Giuseppe Penone munkái, a tükröző felület és a tér viszonyrendszerét vizsgáló Michelangelo Pistoletto „tükörművei" az európai kultúra kollektív-tradicionális motívumait keltik életre a művészek személyiségén keresztül. A festészethez való radikális visszatérés az 1980-as évek fordulóján jelent meg a hetvenes évek kimerülni látszó avantgárd művészetével szembeforduló, Achille Bonito Oliva által transzavantgárdnak nevezett irányzattal. Oliva e fogalom segítségével kívánta összefoglalni Sandro Chia, Francesco demente, Enzo Cucchi, Nicola de Maria és Mimmo Paladino művészetét, de a terminus vonatkozási köre csakhamar kiszélesedett. Hangsúlyozva a fiatal irányzat nemzeti jellegét, Oliva kezdetben kizárólag olasz transzavantgárdról beszélt, ám az 1982-ben La transavanguardia internazionale (Nemzetközi transzavantgárd) címmel megjelent könyve már a hasonló nyugat-európai és amerikai törekvéseket is bemutatta. Ettől kezdve a transzavantgárd kifejezés az alkotói törekvések rendkívül széles skálájának összefoglalására szolgál. A szenvedélyes, érzéki festői jelírás mellett elsősorban a történelmi retrospekció foglalkoztatta az irányzat képviselőit.