Czére Andrea szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 105. (Budapest, 2006)

ANNUAL REPORT - A 2006. ÉV - Tengeri csaták. A festői látásmód Veronese, Turner és Kandinszkij művészetében

A Géniuszok és remekmmvek-soTOzat második fejezeteként egy speciális műfaj, a tengeri csaták kerültek bemutatásra. A kiállításra a tárlat kurátora, Tóth Ferenc a festészet történetének három kiemelkedő alkotását kapta kölcsön a világ három különböző, a legjelentősebbek között számon tartott gyűjteményéből. A kiállítás fókuszpontjába, közvetlenül egymás mellé, fizikailag és szellemileg is diszkurzív teret alkotva, Paolo Veronese A lepantói csata allegóriája című képe (Velence, Accademia), Joseph Alallord William Turner A trafalgari ütközet 2. vázlata (London, Tate Britain), valamint Vaszilij Kandinszkij 31. Improvizáció (tengeri csata) című festménye (Washington, National Gallery) került. Három, időben egymást követő állomást láthattunk arról, hogy a korábbi nagy mesterek műveit megidéző hagyománytól elszakadó festők hogyan kezdték el pusztán a természeti látvány megfigyelésére támaszkodva megragadni az ábrázolt dolgokat, és e három lépcsőbcíl álló miniatűr festészettörténeti elbeszélés végére miként jutottak el a festői eszközeik önállósodásáig. E folyamatot a téma karakteres motívumai (tenger, ég, dinamizmus) kitűnően szemléltették. A 16. században a szín hazájának számító, gazdag koloritjáról nevezetes Velence ünnepelt festőjének, Veronesének a munkája eredetileg fogadalmi képnek készült és a muranói Szent Péter-mártírtemplom Rózsafüzér-oltárának jobb oldalát díszítette. Az allegorikus csatajelenet célja a sematikus módon ábrázolt tengeri küzdelem dicsőítése volt: a bodros szélű viharfel hóikkel elkülönülő és a földi küzdelembe beavatkozó „égi szféra" közbenjárása a keresztény flotta győzelméért a török felett. Turner 1822-ben, IV. György király megrendelésére, egyetlen udvari megbízásaként festette meg a trafalgari ütközetet. A csatát ábrázoló mű kiállításon szereplő második vázlata kitűnően illusztrálta a természeti erők játékát ezernyi színárnyalaton keresztül bemutató, a festő megfigyeléseit a rá jellemző spirális szerkesztésmóddal kompakt ábrázolássá szilárdító tájkép romantikus kiszolgáltatottság-élményét. A tárlaton szereplő Kandinszkij-festmény a 20. század önelvű vizualitását megvalósító absztrakt művészet első, az expresszionizmus lírai változatával érintkező korszakában, 1913-ban született, s már csak halvány utalásokkal bírt egy lehetséges tengeri ütközetre. A zene analógiájára felépített, önálló életet élő szabálytalan alakzatok a képen csak látens módon, a felszín alatt keltenek tájképi asszociációkat. A három alkotást a kiállításon tizenegy, a múzeum saját anyagából, illetve két budapesti magángyűjteményből válogatott festmény egészítette ki, amelyek a NARA1ER Építészeti Stúdió által tervezett kiállítási enteriőr körítőfalain, a három központi képet mintegy kívülről keretezve nyertek elhelyezést. Közülük csak két festmény reflektált a kiállítás valódi témájára (Bonaventura Peeters és Konstantinos Bolanachi vásznai), a többi kompozíció vagy egy veduta