Csornay Boldizsár - Dobos Zsuzsa - Varga Ágota - Zakariás János szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 100. (Budapest, 2004)

Egy flamand ikonográfiái típus megjelenése az itáliai quattrocentóban. Megjegyzések Eszláry Éva tanulmányához

mintakönyv közepét alkotó quinio érintetlen maradhatott. Nem biztos azonban, hogy ekkor a mester a pergamenlapok hús- illetve szőroldal szerinti elrendezésére is ügyelt, így a Gregory-szabály az újabb pergamenlapok helyének meghatározásában már nem nyújthat segítséget. Árulkodóak ugyanakkor a lapközép hajtások, melyek rajzolata az ívfüzet belseje felé egyre élesebb, míg a külső pergamenlapok középvonalán határozottan kirajzolódó kettős törést mutat. Fontosak a penészgomba okozta sérülések, ezek a pergamenlapok felületén kráterszerűen mélyülő lyukak, és a lapok töredezett, erősen roncsolt szélei is. Az egykori szomszédos oldalak lapszéli sérülései (itt a leglátványosabb a penészgombák pusztítása) hasonló rajzolatot mutatnak. Mivel a pergamenlapok a nedvességtől a szélükön felhullámosodtak, nem feküdtek pontosan egymásra, így a szomszédos oldalak lapszéli sérüléseinek csak megközelítőleg azonos, de semmiképp sem egyforma a rajzolata. Ha nem is tükrözhetők át ilyesformán a szomszédos oldalak egy az egyben, összevetésük mégis sokat elárul a lapok egykori füzetbeli helyéről [II. ábra]. Zentai Loránd szerint a kérdéses három bifolio közül két pergamenlap (bff. II, VIII) a korábbi quinio elején, míg egy pergamenlap (bf. VII) a közepén állt.

77 Összevetve a quinio első oldalát alkotó II. bifolio és az elé újonnan befűzött I. bifolio lapszéli sérüléseit, a két lap egymás mellé rendelése helyesnek tűnik. Tovább haladva azonban, a mintakönyv elejére került VIII. bifolio és a vele szomszédos I. bifolio lapszéli sérülései már eltérőek. A VIII. bifolio oldalközép hajtása is élesebb, mint a vele szomszédos két első pergamenlap (bff. I, II) közepén húzódó széles kettős törés. Mindezért a kérdéses VIII. bifolio inkább az ívfüzet közepén, semmint az elején állhatott. A VIII. bifolio lapszéli sérülései a fennmaradó VII. bifolióval mutatnak rokonságot, melyet Zentai Loránd a mintakönyv közepének tartott. Erre utalnak a VII. bifolio és a quinio közepét alkotó VI. bifolio hasonló lapszéli sérülései mellett az éles oldalközép hajtások is. A VII. bifolio tehát a VI. bifolio után, a Zentai Loránd által is javasolt helyre kerülhet, azonban a lapszéli sérüléseket figyelembe véve fordított állásban, azaz a VII. bifoliónak nem a szőroldala, hanem a húsoldala kerül szembe a VI. bifolio húsoldalával. A VIII. bifolio pedig, ugyancsak a lapszéli sérülések rajzolata alapján, a VII. bifolio után befűzve az ívfüzet közepét alkotja. A budapesti mintakönyvet alkotó nyolc bifoliónak ezt az elrendezését, nem csak a kodikológia érvek (Gregory-szabály, oldalközép hajtások, lapszéli sérülések), de az ívfüzeten belüli motívumazonosságok is támogatják. Némileg kiegészítve Zentai Loránd hipotézisét, a budapesti mintakönyv két egymást követő időszakban nyerte el a végleges formáját: az első műhely által elkezdett, majd félbehagyott öt bifolióból álló ívfüzethez a második műhely mestere még további há rom üres pergamenlapot, bifoliót fűzött. Zentai: i.m. 1973 (3. j.), 117.