Csornay Boldizsár - Dobos Zsuzsa - Varga Ágota - Zakariás János szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 99. (Budapest, 2003)

„Drótozni, fotózni." Megjegyzések az ókori edények egykorú javításához

Az általános módszerek egyike az edény darabjainak összekapcsozása 7 az edény felületébe kialakított vájat nélkül. Ebben az esetben a javítóanyag a felületen helyez­kedett el, vagyis a szemlélő számára azonnal feltűnt, hogy az edény hibás, javítva van. 8 Ennek a módszernek a nyomai fedezhetők fel az Antik Gyűjtemény pecsételt díszű bucchero kancsótöredékén (4.sz.), de hasonlóképpen javították meg a mint­egy 400 évvel később készült megarai tálat is (lő.sz.). Az utóbbi esetben az edény­töredékeket rögzítő ólomkapcsok függőleges része megmaradt a furatokban. A másik általános módszer az úgynevezett vájatos-kapcsos javítás. A javítóanya­got az edényfalba mélyített vájatba süllyesztették és az edény felületéhez hasonlóra festették - így könnyen el lehetett rejteni a szemlélő elől. Az Antik Gyűjteményben három edény fülét rögzítették ezzel a módszerrel: egy 500-475 közé keltezett etruszk feketealakos kyathosét (5. sz.), egy 4. század elején készített athéni (12. sz.) és egy 350-300 körül készült campaniai vörösalakos harangkratérét (14. sz.). Az utóbbi furataiban szintén ólom maradványai találhatók. Elsősorban a kylixek letört talpának általános rögzítési módja volt a tondóba fúrt lyukon keresztülvezetett csap, amelynek a látható végét - a felületbe kissé be­süllyesztve - elkalapálták; a talpüreg felé eső végét szintén elkalapálták vagy visz­szahajlították. Ezzel a módszerrel is szinte észrevehetetlenné tették a javítást. Az edények (főként kylixek) letört talpának a rögzítése olykor egyedi megoldá­sokat kívánt, attól függően, hogy hol tört el az edény, illetve hogy mennyire vettek figyelembe esztétikai szempontokat a javítás során. Ezekben az esetekben is kapocs vagy drót tartotta össze a törött részeket, a javítás szilárdságát növelendő azonban egyéb rögzítésre is szükség volt. így például Onésimos egyik kylixének talpát szin­te észrevehetetlenül rögzítették a felső részhez olymódon, hogy egy, a tondó köze­pébe fúrt lyukon átvezetett bronz szegecset a talp ürege felől egy bronz betéthez erősítettek. 9 Egy másik kylix esetében a talpba alulról bronzkorongra forrasztott, az üregbe pontosan illeszkedő bronzlemezt helyeztek, amit a törés fölötti részen 7 Úgy tűnik, hogy az edények javításához csak kapcsozást alkalmaztak, drótozást nem. A javítási technika olyannyira változatlan maradt a bronzkortól kezdve, hogy még a kapcsok formája is azonos a különböző korszakokból származó edényeken. Vö. a fent említett, Kastriban talált korakykladikus edénytöredéket és egy Attikában talált, a Dinos-festő köréhez attribuait amphorát. (Pireuszi Múzeum, ltsz.: 7341; ZTCú'vxaouep, T., Ta pvn/Aeia Kai TO Apx<xto\oyiKO Movoeio TOV llEipaia, Athén 1998, 39, 5.k.) Az általam ismert javított vázákon kétféle formájú ólomkapocs fordul elő: az egyiknek lapos, négyszögletes, a másiknak féldomború - függőlegesen vagy rézsú­tosan levágott véggel - a furatokat összekötő része. Ilyen, a korakykladikus II periódusra keltezett, lapos, négyszögletes formájú ólomkapcsokat találtak Syroson (Athén, Nemzeti Múzeum, ltsz.: 11311; tíz teljes, illetve töredékes példány). 8 Pl. a Caltanisetta melletti Sabucina nekropolisának egyik sírjában talált, a Harrow-festőnek attribuait oszlopkratér: Gempeler, R.D., AntK 12 (1969) 16-21. 9 Museo di Villa Giulia, ltsz.: 121110. Ld. Elston 1990, 53-55, 3-4.k. (Egykor a J. Paul Getty Museum­ban, ltsz.: 83.AE.362). Megjegyzendő, hogy a törés közvetlenül a talp és a felső rész találkozásánál van.

Next

/
Oldalképek
Tartalom