Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 88-89.(Budapest, 1998)
Johann Peter Krafft: Habsburg Rudolf és a szerzetes
elsodorta az ár - találkozott a haldoklóhoz siető szerzetessel. Fölajánlotta lovát az átkeléshez, mivel a pap a „legfőbbet", az Oltáriszentséget viszi. Az uralkodóház ősének cselekedete semmivel sem volt kevésbé időszerű politikai téma, mint a párdarabé, nevezetesen 1804-től az újdonsült osztrák császárság, és a Habsburgok legitimitásának elismertetése, hangsúlyozva, hogy erejüket kezdettől fogva a Pietas Eucharisticá-bóí merítették. 6 A témát a legszélesebb körben Friedrich Schiller Der Graf von Habsburg című balladája (1804) tette ismertté. Korábban is, de a múlt század közepéig nagyon gyakran ábrázolták: egyrészt a nazarénusok, 7 másrészt, akikhez Krafft is tartozott, János főherceg „kamarai festői". 8 A történetet szűkebb körben, de kifejezetten, mint festőknek javasolt „hazafias" témát János főherceg szorgalmazására az udvari levéltáros és folyóirat-szerkesztő Joseph von Hormayr írásai népszerűsítették. 9 Krafftot egyáltalán nem befolyásolták a korábbi képi megfogalmazások, beleértve kortársait - K. Russ, F. Pforr, F. Olivier stb. - és saját 1808-as ceruzarajzát (53. kép ). Mivel párdarabnak készült, mérete, formája kötött volt. A két címszereplő - a hatalom és az egyház képviselői - nyugodt álló alakja méltóságteljes és egyenrangú, Rudolf előzékenységének gesztusa visszafogott. Az „elbeszéléshez" kevésbé előnyös álló formátum kényszere, a kompozíció javára szolgált. A fő alakokkal ellentétben, a mozgásukban elkapott mellékszereplők - a ministráns, Rudolf két lovásza valamint a lovak - tömören csatlakoznak, részben erősen takarják egymást. A fehér paripát merészen metszi a kép széle. A jelenet minden korábbi ábrázolása széles tájban zajlik, itt csak jelezve van a természeti környezet, Krafft nem is rendelkezett tájkép iránti affinitással, mégis remekül sikerült a kompozíció középpontjában messzi távlatot nyitni a bokros lapályra. A lovasok csoportjánál visszacsengenek egész alakos portréinak háttéri figurái, immár a többi alakkal azonos térbe emelve. A változatos életképi elemek szerepeltetésén, a részletek gazdagságán érezni, hogy a művész örömét lelte megfestésükben. A biedermeier zsáner szellemében minden mesterkéltség nélkül, felszabadultan dolgozott, feledve a klasszicista kötöttségeket, kikerülve az iskolás akadémizmust. Realizmusa, ahol a „népről" szól - a fiú bakancsa, a lovász keze vagy a kutya - mondhatni vaskos. Merészen használta az ecsetet is, megválogatta a színeket. Világítóan kék az ég és finoman hideg kékkel modellálta a meleg testszín lazúrjában az arcokat. A majdnem szemből érkező fény nem vet mély árnyékokat. Gyűrű alakban messziről ragyognak a kiemelt napsütötte részletek, fokozva a fehér szinértékét a kutyától balra indulva a paripa sörényéig. A fekete reverendán, a fehér karingen, a gróf állán feltűnnek Rudolf cinóber mellényének reflexei. 6 Vancsa, i.m. 174. 7 Die Nazarener, kiállítási katalógus, Frankfurt a. M. 1977, 59; A téma korábbi ábrázolásaihoz ld. Mayumi Ohara, Rudolf of Habsburg and the Priest. A Study in Iconography of the Counter-Reformation under the House of Habsburg, Wiener Jahrbuch für Kunstgeschichte 40 (1996) 309-328. 8 Die Kammermaler um Erzherzog Johann, kiállítási katalógus, Graz 1959, 10. 9 Honnayr von Hortenburg, J., Der österreichische Plutarch, Wien 1807, 15.
