Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 87. (Budapest, 1997)
A múzeumi raktárak titkaiból
ásatások igazolták. 31 Minden ok megvan tehát annak a feltevésére, hogy a Tithonosfestő vázája is campaniai, esetleg a vele együtt vásárolt többi attikai vörösalakos edényhez hasonlóan nolai vagy capuai származású. Ez annál kevésbé volna meglepő, mert a festő öt további ismert lelőhelyü amphorája közül kettő Nolából, egy pedig Suessulából való, és a másik kettő lelőhelye (Vulci és Ruvo), mint a következőkből kitűnik, nem cáfolja ezt a feltevést. A Tithonos-festő egy stamnos kivételével csak két vázaformát díszített: kisméretű nolai amphorát és lékythost. Vázafestők specializálódása egyes vázaformák díszítésére általánosan ismertjelenség az antik vázafestészetben. Ezúttal a két forma együttes preferálását díszítésük művészi feladatának rokonsága is érthetővé tesz: a 30-35 cm magasságot nem meghaladó nolai amphorák és a standard lékythosok képmezője hasonló problémát és lehetőséget kínált festőjüknek. 32 Az athéni Kerameikosban azonban a produkciót meghatározó vezető szempont nem művészi feladatok megoldása volt, hanem az értékesíthetőség. Ez azt jelentette, hogy a műhelyek természetesen a mindenkori divat változó normáit is figyelembe vették - részben elfogadták, részben alakították -, de ezen az általános követelményen túl kellett lépniük, elsősorban két irányban: egyfelől olyan profil kialakításával, amely a lehetőségek határain belül minél markánsabban különbözik a versenytársakétól, másfelől annak a felvevő-körnek a megtalálásával, amely ezt a produkciót akár közvetlenül, akár közvetítő által jelezve igényli, és ókori értelemben vett piacát a megfelelő szinten biztosítja. Ebből adódik a két fő kérdés, amely a Tithonos-festő történeti helyének kijelölése szempontjából sem érdektelen. Az első az, hogy az általa díszített két vázaforma együttesen kiemelt szerepe az athéni vörösalakos vázafestészetnek abban a nagyjából 490450 közti korszakában, amelyben a jelenség a legjobban megfigyelhető, melyik mesterek munkásságában és hogyan realizálódik. A sort a Berlini-festő nyitja meg, aki mintegy négy évtizedes tevékenysége során számos vázaformát díszített, a legnagyobb számban azonban nolai amphorákat, túlnyomórészt (bár nem kizárólag) késői, 480 utáni korszakában, valamint nem kis mennyiségben lékythosokat: a két forma az általa díszített vázáknak több mint harmadát teszi ki. Nyilvánvalóan ő volt az első rangosabb művész, aki vörösalakos díszítésüket népszerűvé tette. 33 Ha nem is annyira, mint a Tithonos-festőnél, de jelentős szerepet játszottak a Dutuit-, nem elhanyagolhatót a Pánfestő munkásságában, a velük legalábbis részben egykorú kora-klasszikus mesterek közt pedig Beazley külön fejezetet szentelt a „Nolans and ^kyllicr 1 festőinek (ARV 2 Ch. 37), s ezekhez járul Hermónax is, valamennyien a Berlini-festő tanítványai. 34 Az utóbbiak összefüggő csoportját a Tithonos-festő kapcsolja össze a Berlini-festővel; 31 Dr. Carlo Rescigno szíves levélbeli közlése. Az ásatásról La Rocca, L. - Rescigno, C. - Soricelli, G., in Studi sulla Campaniapreromana (a cura di Cristofani, M. - Zevi, R), Roma 1995, 51-79, kül. 59 60, 29.J., n.2, és 20.t. 32 Beazley, J.D., Attic Vase Paintings in Boston II, 1931, 41; uö., The Pan Painter, Mainz 1974 (először németül 1931 ), 7. 33 Beazley, The Berlin Painter, i.m. (fent 23.j.) 8; Robertson, i.m. (fent I3.j.) 73. 34 L. legutóbb Boardman, J., Athenian Red Figure Vases: The Archaic Period, London 1975, 194-195; Robertson, i.m. 173-178; Oakley, The Achilles Painter (fent 24.j.) 96-100. Vö. Webster, i.m. (lent ll.j.) 35-36.
