Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 86. (Budapest, 1997)

Ezredévi emlékművek múltnak és jövőnek: Schickedanz Albert 1846-1915

A váci egyházmegye képzőművészeti munkatársai közül sem talált rá senki. Fényképes hirdetést közöltünk az Új Ember című katolikus hetilapban és az Új Művészet című művészeti folyóiratban, sőt a Schickedanzról készített tv-műsor után a népszerű műsorvezető elmondta, hogy keressük a képet, bemutatva a fotót és a színvázlatot is - mindezek ellenére senki sem jelentkezett, még avval sem, hogy valaha látta a képet, vagy tudja, hogy elpusztult. Végezetül arra a következtetésre jutottunk, hogy az oltárkép feltehetően Schuster püspök valamelyik - a mai országhatáron túl fekvő - alapítványi templomába vagy intézményébe készülhetett. Arra sajnos már nem maradt idő, hogy ezeket a helyeket a kiállítás rendezése előtt végigjárjuk. (Sch. kat. F. 14.) A magántulajdonban lévő Schickedanz-képeket csak részben sikerült összegyűjtenünk, mert a tulajdonosok mostanában nem készségesek e téren. A kiállításon, hely hiányában, nem is tudtunk volna több képet bemutatni, még a rendelkezésünkre álló tájképek nagy részének kiállításáról is le kellett mondanunk. A festmények összegyűjtését, meghatározását és leírását e beszámoló szerzője végezte, a rövid bevezető tanulmány Hessky Orsolya munkája. Az építészeti munkásság bemutatása alapvetően eltér a fentiektől, mivel a müvek maguk nem állíthatók ki, csupán a terveik vagy a kész épületekről készült felvételek. Schickedanz Albert életmüvében viszonylag kevés a megvalósult mű - közülük is elpusztult néhány, tehát a terveknek a szokásosnál is nagyobb a jelentőségük. Az alkotói életmű alakulása szempontjából a meg nem valósított művek is igen fontosak lehetnek. A válogatásnál tehát nem lehetett meghatározó szempont, hogy egy terv megvalósulte vagy sem. A katalógus esetében az építészeti életmüvet kronologikus rendben igyekeztünk követni, a feltárt információk alapján összeállítani az "építéstörténetet", rekonstruálni az építész elképzeléseit, és közölni a vonatkozó rajzi dokumentumokat ha a bőség túlzott volt, akkor csak műfaji csoportosításban megadni a pontos lelőhelyeket. (Például a Millenniumi emlékmű esetében a kőfaragók számára készített rétegrajzok is megmaradtak, ezeket nem írtuk le technika, anyag és méret szerint, csupán megadtuk, hogy hol és milyen jelzet alatt találhatók a különböző részek alaprajzai, homloknézetei, metszetei stb.) Míg egyes épületeknél bőségesen álltak rendelkezésre részlettervek is, addig másoknál, mint például a szekszárdi múzeum esetében egyetlen tervlapot vagy vázlatot sem sikerült találnunk - mindössze egy kisméretű egykorú helyszíni fotót. (Sch. kat. 54.) A katalógusban bizonyos hiányok jól áthidalhatók, mert a tervlapokról készített egykorú fotók pótolni tudják az eredeti terveket, míg a kiállításon a hiány megmarad. A katalógusban a méretekkel is lehetett játszani, nem okozott problémát, hogy egy jelentős műnek kisméretű, bár igen míves terve van, míg a másik, kevésbé jelentős, tízszer akkora. Az építészeti tervanyagban voltak ugyan fájó hiányok, de végül is inkább a bőség zavarával kellett megküzdenünk, mert sem a katalógusban, sem a kiállítótérben nem állt korlátlan hely a rendelkezésünkre. A fő hangsúlyt természetesen az egyébként is ismert - a múzeum előtt teljes egészükben látható - főművekre kellett helyezni, de a kutatót jobban vonzották az általa felkutatott, meghatározott, mások által eddig nem ismert művek, amelyek létezéséről sem tudott eddig senki. E két rész között kellett a helyes arányt megtalálnunk. Talán ennek az aránynak az eltalálásában kereshetjük a kiállítás sikerének egyik titkát. A laikus és a szakember látogatók egy-