Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 77. (Budapest, 1992)

A Szépművészeti Múzeum 1991-ben

Francesco Fontebasso két, méreteiben is impozáns főművének, a Scipio nagylelkűségének és az Antiochus és Stratonicénak a helyreállítása. A két festmény a Márványcsarnokba került. Piloty 1860-ban festett, Nero Róma üszkein sétál című megcsonkított vásznát Fáy András egészítette ki, ugyanő, Forgó Margit és Nagy Sándor restaurálta. A Régi Képtár részére végzett további 41 teljes restaurálás közül csak a legfontosabbakat kiemelve, az alábbiakat említjük: Luca Giordano: A lefegyverzett Igazságosság (Somos Éva és Bucsi Ágnes); Francesco Ruschi: Allegória (Csanda Jenő); Fr. van Valckenborch: Saul megtérése (Csík Ilona); Paolo Fiammingo: Menekülés Egyiptomba (Fáy András); El Greco: Szent Család (Forgó Margit); A Griselda történet mestere : Tiberius Gracchus (Juhász Györgyi); Andrea del Verrocchio műhelye : Trónoló Madonna szentekkel (43-44. kép, Móré Miklós); Claude Lorrain : Villa a római Campagnán (Szentkirályi Miklós); El Greco: Tanulmányfej (Velekei Mária). Kiállítások A rekonstrukciós munkák miatt az antik kiállítás egész évben, január 7-től március 23-ig pedig valamennyi kiállítás zárva volt. 92 művész 106 alkotását mutatta be a Leonardótól Chagallig, a Szépművészeti Múzeum legszebb rajzai című, Gerszi Teréz által rendezett kiállítás (április 12. július 14.). A rajzgyűjtemény legértékesebb lapjaiból ezt megelőzően 1969-ben, a Nemzetközi Művészettörténeti Kongresszus alkalmából volt legutóbb kiállítás. Egy ilyen bemutató célja többrétű: a művészettörténetben legtöbbre értékelt, egy-egy korszak képét meghatározó mesterek alkotásainak szerepeltetése természetes módon kapcsolódik össze egy másik fő szempont érvényesítésével, azzal, hogy a főművek felvonultatása mellett a kiállítás a gyűjtemény karakterét meghatározó olyan rajzcsoportokról és ritkaságokról is képet adjon, amelyek csak itt találhatók. Ezért jelentek meg a reneszánsz német és olasz nagymesterei, Dürer, Cranach, Altdorfer, Leonardo, Raífaello, Correggio, Veronese és mások alkotásainak társaságában olyan művek, mint Cornelius Engelbrechtsz tanulmánylapja, amely e kiváló németalföldi művész egyetlen biztosan saját kezű rajza, vagy Augustin Hirschvogel vadászjelenetei, melyekből unikumértékű csoportot őriz a gyűjtemény, továbbá az ötvös és tájrajzoló Paulus van Vianen salzburgi vázlatkönyvének természettanulmányai. A 17. század gazdagon képviselt anyagával szemben (Rembrandt, Poussin, Guercino és mások rajzai) a 18. századról csak kevésbé árnyalt képet tud adni a gyűjtemény, annál sokoldalúbban szerepel viszont benne a 19. század Delacroix-tól Toulouse-Lautrecig. A 20. századi részből Picasso és Chagall rajzai tűnnek ki jelentőségükkel. A gyűjtemény összetételében a vásárlások és ajándékozások mellett az új meghatározások is hoznak változást, s a kiállítás ezt is tükrözni kívánta: számos olyan lap szerepelt, amelyekkel kapcsolatban az elmúlt évtizedekben új tudományos eredmények születtek; ilyenek többek közt Pontormo, G. A. Burrini, Daniele Crespi, Wolf Huber, Hans Burgkmair, Jacob Savery, Hendrik Goltzius művei. Az északi művészet talán kissé nagyobb hangsúlyt kapott a kiállításon, mint a déli, és ezt egy speciális szempont diktálta: a tárlat 1985-ben Washingtonban, Chicagóban és Los Angelesben került