Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 74. (Budapest, 1991)

Alföldi András hagyatéka

nak feladata. Mikor azonban a múzeum donátoraként idézzük fel emlékét halálának tizedik évfordulóján, érdemes elsősorban ennek a látszólagos kettősségnek párad igmatikus jelenségét az elmúlt háromnegyed évszázad magyar történelmének megvilágításában értelmezni. Egyetemi éveiben érte az első világháború, amelynek végigharcolása után, 1919ben szerzett doktori diplomát a budapesti egyetemen; 1923-ban, 28 éves korában nevezték ki egyetemi tanárrá Debrecenben, első nagy műve, az Untergang der Römerherrschaft in Pannonién első részének megjelenésekor. Aki ezekben az években Magyarországon élt, annak számára nehéz volt a történteket nem nemzeti szerencsétlenségként felfogni, még nehezebb tudósként a nemzeti és egyetemes történet reálisan értékelt törvényszerű összefüggéseit munkássága alapelvévé tenni. Alföldi 1926-ban A honfoglalás előtti Magyarország kutatásának mai helyzete címen közzétett tanulmányában, amelyben a hazai ókortörténeti és régészeti kutatások feladatait vázolta fel, jellemzően tükröződik ez a helyzet. A fo feladatnak a magyar föld ókori történetének kutatását hirdette, a trianoni békében elcsatolt területekhez való történeti jogunk bizonyításának szolgálatában, és ezt sokkal előbbrevalónak tekintette „sok mindennél, amit ma gyermekeinknek az iskolában tanulniuk kell: Hammurabi törvényeinél, Assurbanipal és Tutankamen viselt dolgainál". „Ezekből - -folytatta, —elég, hacsak nagyjából közvetítjük fiainknak a külföld munkásságából leszűrt eredményeket." Az alapjában hamis alternatíva — egyfelől az egyetemes történeti kutatás jogos igényének hangoztatása arra, hogy a magyar kutatók földjük múltjának történetét és emlékeit, mint forrásanyagának legilletékesebb ismerői, a legmagasabb nemzetközi szinten feldolgozzák, másfelől ennek a feladatnak aktuális politikai célok szolgálatába rendelése és szembeállítása, sőt fölébe helyezése az egyetemes ókortörténeti kérdések aktív kutatásának — uralkodó jelenség volt a korszak magyar történettudományában, és csak kevesen — az ókortudományban elsősorban Kerényi Károly és köre - hirdettek nyíltan ezzel ellentétes célt, és tekintették az ókori nagy kultúrák hagyatékának éppen mint a népeket összekötő hagyomcinynak ápolását a fő feladatuknak. Ahogy azonban Alföldi első nagy munkáinak nyomán a nemzetközi tudományos világ közepébe került, és bámulatosan korán megszerzett lenyűgözően sokoldalú szakismeretei mind egyetemesebb problémák felismeréséhez vezették, a szakadék az alternatíva két partja közt mindjobban összeszűkült. 1930-ban elnyert budapesti katedráját a magyar föld régészetének tanszékévé szervezte, teljesen kirekesztve belőle az ókori régészet egyéb területeinek kutatását (ezeknek ekkor egyáltalán nem volt tanszéke Magyarországon), tanítványai között a pannóniai régészet egyes részterületeit osztotta ki disszertációtémának, s ereje nem kis részét a dáko-római kontinuitás kérdésében a román kutatókkal folytatott meddő vitákra fordította. Tudományos látókörének rohamos tágulása, valamint fogékonysága az egyetemes történet körülötte zajló félelmetes új folyamatainak megértése iránt azonban mind határozottabban szembefordította a szóban még mindig hirdetett „nemzeti célú tudomány" gondolatával. Ennek a kettősségnek jegyében születtek többnyire külföldi folyóiratokban közölt művei, kezdve a Vergilius IV. eclogájáról 1930-ban, a Pannónia világuralma című cikkével egy évben közölt tanulmánnyal, folytatva a római császárok jelvényeinek és viseletének szimbolikáját vizsgáló máig alapvető munkáival. A szintézis érlelődését jelezte, hogy mind nagyobb figyelmet fordított a római birodalom válságát és a kereszténység kialakulását jelző egyetemes folyamatoknak a fennmaradt forrás-