Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 72. (Budapest, 1990)

A Szépművészeti Múzeum 1986-ban és 1987-ben

a Bélyegképek (Mail Art) kiállítást (május 29.—szeptember 25.). A hozzá készült katalógus bevezető tanulmányában többek közt ezt írja Perneczky Géza: „Az ilyen kiállítás olyan, mint amikor olyan színházi előadást rendezünk, amelyet nem színészekkel játszatunk el, mert hiszen Lear király még él, és elég, ha behívjuk őt az utcáról. A tárlat így hitelesebb, mint az úgynevezett történeti anyagokból rendezett kiállítások, ós természetesen esetlegesebb is, hiszen a hősök köztünk élnek, és sok részletkérdés lezáratlan még, a történet egyes fejezetei váratlan fordulatokat rejtegetnek, másként is lepereghetnek. Ezen a tárlaton is érezzük az aktualitás esetlegességeit. Az anyag egy budapesti művészházaspár, Galántai György és Júlia több esztendős gyűjtését vette alapul. A kiállítás meghirdetése aztán ahhoz a váratlan fordulathoz vezetett, hogy igen sok Mail Art művész küldte el a tárlat hírére újabb (esetleg erre az alkalomra készített) munkáit —, ami egyúttal arra is választ adhat, hogy végső soron mi a véleménye ezeknek a művészeknek egy múzeumi kiállításról." A márványcsarnokban június 9-től október 10-ig A Modern Osztály új szerzeményei címmel, Cifka Péterné válogatásában és rendezésében 28 kép és 6 szobor volt látható, a kortársgyűjtemény utóbbi öt esztendejének gyarapodásából. A Szépművészeti Múzeumban a kortárs külföldi festészet és szobrászat gyűjtése az első világháborúval jóformán megszűnt, és csak a 60-as évek végén éledt iijra, majd — mint épp ez a kiállítás tanúsítja — a 80-as években vett nagyobb lendületet. A kedvezőbbre fordult feltételek kisebb mértékben voltak anyagi természetűek (az intézmény még ma sem tud nyugat-európai árverésen vagy galériából vásárolni), sokkal inkább a megélénkült nemzetközi kapcsolatokkal függtek össze. Színvonalas egyéni és csoportos tárlatok kínáltak válogatási lehetőséget Budapesten, és a kiállító művészek megértéssel fogadták vételárainkat. Igen sokan ajándékoztak is, mint Alberto Burri, akinek Cellotex V. 1985 címíí klasszikusnak számító festménye aligha kerülhetett volna másképp a gyűjteménybe az Európai Kulturális Fórumhoz kapcsolódó tárlatról. A szerzeményezési források magyarázzák, hogy a művek, Kemény Zoltán és a Párizsban élt Szenes Árpád munkáitól eltekintve, miért a 70-es, 80-as évek terméséből valók. Az alkotók 14 országot képviselnek, és örvendetes, hogy Sam Gilliam Szélben c. színpompás fémre festett, mozgalmas kompozíciója révén az Egyesült Államok művészete is megjelent a kollekcióban (45. kép). A múzeum francia képeinek együtteséhez csatlakozik — igaz, jelentős folytonossági hiánnyal — a nemzetközileg megbecsült Gérard Titus-Carmel és Claude Viallat egy-egy alkotása (46. kép). A szomszédos népek festészetét a cseh Ivan Ouhel, a jugoszláv Bora Iljovski és a lengyel avantgárd nemrégiben elhunyt mestere, Henryk Stazewsky képviselte. A korunkra jellemző stíluspluralizmusnak megfelelően az irányzatok széles skáláját prezentálta a bemutató. Az informel a brit Tom Phillips, a spekulatív geometrikus absztrakció a Bécsben élő Mogyik János, a szürrealizmus a norvég Knut Rose, a meditativ absztrakció a Párizsban dolgozó Reigl Judit alkotásában volt jelen a tárlaton. A gyűjtemény leglelkesebb pártfogói a külföldön élő magyar származású művészek. A már elhunyt Kemény Zoltán és Szenes Árpád esetében ezt a támogatói szerepet özvegyeik vették át, a negyvenes években készült műveket ajándékozva a múzeumnak. Szenes Árpádtól felesége (Vieira da Silva) arcképe és a hozzá készült vázlatok — egy olajfestmény és egy izgalmas kollázs — szerepelt a kiállításon. Az 1965ben Zürichben elhunyt Kemény Zoltán elsősorban fémdoniborműveinek köszönhette hírnevét, most azonban két domborműképét — A kertész barátnői és A szalmaasz szony — láthatta a közönség. Ezeket köznapi anyagokból, szalmából, habarcsból, homokból préselte, ragasztotta, formálta a művész, hasonlóan, mint ahogy 1986-ban, a dada új hullámának szellemében Gustav Troger készítette varrott, kitömött, festett zsákokból a kiállítás nagy figyelmet keltő darabját, az Unokáját figyelő öreg mestert. A szobrok nagyobbrészt az eddig hat alkalommal Budapesten megrendezett