Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 72. (Budapest, 1990)

In memoriam Dr. Balogh Jolán

nyol műveket is publikált. Ezek a tanulmányok az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyveiben, az Archaeológiai Értesítőben, az 1934-es Petrovics-emlékkönyvben, majd az Acta Históriáé Artiumban és a Szépművészeti Múzeum Közleményeiben jelentek meg. Sorozatukkal példát mutatott számunkra, bizonyítva azt, hogy szakkatalógust írni nem lehet másképpen, csak elemző, összehasonlító tanulmányok sorának eredményeként. Több mint négy évtizedes munka nyomán 1975-ben tette közzé a múzeum Régi Szoborgyűjteményének katalógusát, melyben megalkotta az általa alapított osztály tudományos bázisát. Szívesen emlékezett vissza arra, hogyan hozta létre a szobrászat anyagából — a kétkedő vélemények ellenére — az önálló osztályt a harmincas évek elején. Első gondja volt, hogy megfelelő és méltó helyet találjon a régi szobrok bemutatására. A múzeum II. emeletének hét kabinetje erre alkalmasnak mutatkozott. így 1936-ban létrejöhetett itt az első állandó kiállítás. A gyarapodó anyag és a bővülő lehetőségek eredményeként alakult ki az 1958 és 1966 között felállított új állandó kiállítás a II. emeleti és másfél emeleti természetes megvilágítású kabinet- és teremsorban. Itt korok és iskolák szerint lehetett tanulmányozni a Régi Szoborosztály anyagát. A kiállítás nagyszerű esztétikai hatásának és tudományos szempontból is kitűnő összeállításának csodájára jártak a szobrászat kutatói Leningrádtól New Yorkig. A kiállításhoz vezető lépcsőházban kőtárat rendezett be, a múzeum központi reneszánsz csarnokában pedig a részben saját maga által magyar kastélyok kertjében felfedezett velencei kutakat és a kőszobrászat emlékeit helyezte el. A múzeum rekonstrukciója miatt mindebből ma már csak a reneszánsz csarnok kialakítása látható. Balogh Jolánt az általa alapított gyűjtemény sorsa mindvégig, még betegágyán, utolsó rövid beszélgetésünk alkalmával is foglalkoztatta. Remélte, hogy ez a nemzetközi szempontból kiemelkedő anyag a rekonstrukció után méltó helyet fog kapni a múzeum épületében. Az önálló szoborkiállítást tartotta ideális formának az anyag korok és iskolák szerinti szakszerű bemutatásához. Mindvégig ügyelt arra, hogy kiállításain soha ne legyen semmi esztétikai szempontból zavaró átfedés, és hogy minden műtárgy önállóan is és az együttesben is jól érvényesüljön. Meggyőződése volt, hogy a szobrokat ilyen elvek szerint csak önálló kiállításon lehet megfelelően bemutatni. Múzeumi munkatársaitól és kollégáitól 1967-ben Petrovics Elek szavaival búcsúzott:,, Szeressétek ezt a szép intézményt!" Sokat tanulhattunk tőle, nemcsak szakmai értelemben, hanem a helytállás és ügyszeretet tekintetében is. Nagy adománynak tartjuk, hogy körében dolgozhattunk. Emberi magatartása megtartó erőt jelentett a múzeum legnehezebb időszakaiban is, példája további tevékenységre való ösztönzést ad mindazoknak, akik osztályán belül vagy azon kívül kollégái lehettek, s akik az alakjában megtestesülő szellemi és lelki nagyságot a múzeum történetének egyik legnemesebb hagyományaként igyekeznek a következő generációk örökségévé tenni. A múzeumi pálya gazdag életművének csak egyik oldala volt. Emellett mint a magyar reneszánsz kutatója tett szert nemzetközi hírre. Ő dolgozta fel a legteljesebben háromkötetes művében a Mátyás király művészetpártolására vonatkozó valamennyi dokumentumot. Bebizonyította, hogy a reneszánsz művészet az ország legkülönbözőbb területein az uralkodó halála után is folytatódott a későreneszánszig. E témakörből készítette el akadémiai doktori disszertációját az esztergomi Bakóczkápolnáról (1955). Az erdélyi művészet kutatásának különös figyelmet szentelt. Már 1943-ban megjelent az erdélyi reneszánszról írott alapvető műve, 1985-ben pedig a kolozsvári kőfaragóműhelyekről készült munkája került kiadásra. Sokirányú tevékenységéért 1969-ben Herder-díjat kapott. Gazdag életművének átfogó méltatása, műveinek bibliográfiája szakfolyóiratba kívánkozik, és követőinek feladata lesz. SZMODISNÉ ESZLÁRY ÉVA 08