Szabó Miklós szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 65. (Budapest, 1985)

A látás intelligenciájának fejlesztése. Egy művészeti szakkör tanulságai

rajzolnak a fotópapírra, írógéppel írnak rá. Valaki rájön, hogy nemcsak eltakarni, hanem érzéketleníteni is lehet a fotópapírt, tehát fixírrel is rajzolnak, folyatnak, spriccelnek. Kitalálják, hogy a fotópapírt önmaga rétegzésével is el lehet takarni. Gyűrt vagy hajtogatott, kilyukasztott, egymás fölé rétegzett fotópapírok megvilágításával plasztikus hatást keltő felületek készülnek. Mi történik, ha megvilágítás közben elmozdul a tárgy vagy ha elmozdítjuk a fényforrást? Mi van, ha szakaszolt ez a mozgás, mi van, ha folyamatos? Meglátszik-e egyáltalán, ha pl. egy majdnem átlátszó plexikarikát gördítünk át a fotópapíron? Vagy, ha egy marék babot szórunk rá? Mi történik, ha fixirrel rajzolás közben éri fény a fotópapírt (30—31. kép)? Hogyan alakulnak a lenyomatok, ha a fotópapír nem sima, hanem gyűrött vagy hullámos, hajtogatott, hengerbe csavart? Hogyan zavarja össze az árnyékokat a tárgyegyüttesbe helyezett tükör (32—33. kép)? A tér és az idő összefüggését felerősítjük, láthatóvá tesszük és beleavatkozunk magunk is a fotógram segítségével. A résztvevők ráteszik a kezüket a fotópapírra (kéz-csoport-árnykép készül) és a jelenetről vakuval fényképet készítünk. A vaku fénye nemcsak a fényképezőgépben levő negatívnak mutatja meg a látnivalót, hanem egyúttal megvilágítja azt a fotópapírt is, amelyen a kezek vannak. A fény tehát kettős munkát végez, egyetlen pillanatról kétféle dokumentum születik, amelyek egymás nélkül nem jöhettek volna létre (34. a—b. kép). A résztvevők egyetlen hosszabb megvilágítási idő alatt gyors egymásutánban ráteszik kezüket a fotópapírra. A kezek helyének fokozatosan mélyülő tónusai a megvilágítási idő belső szakaszait reprezentálják (35. kép). Mindenki kap egy kisebb darab fotópapírt, amekkorán a keze elfér. Három rövid fényfelvillanás valamennyiük kezének előre megtervezett három kis elmozdulását világítja meg. A mozdulatok minősége, sorrendje a tónuskülönbségeken jól leolvasható. Zsugorítsuk a fényt pontszerűre, maximálisan ellenőrizhetőre. Hogyan állíthatunk elő egészen kicsi és rövid ideig tartó fényt? Különböző próbálkozások után a gyufával létrehozott és azonnal leszorított fény bizonyul a legkisebbnek. Próbája, bizonyítéka az eléje tett fotópapír kismértékű megfeketedése. Melléktermékként elégett emulziójú anyagképek készülnek. Fekete kartonból készült, a csúcsán lyukas kúpba zseblámpát dugunk, úgy használjuk, mint a ceruzát: a fénnyel „érintjük" a fotópapírt, rajzolunk rá. Ki kell tapasztalni, milyen sebességgel rajzoljunk, különösen akkor, ha vékonyabb-vastagabb vonalakat akarunk húzni. Mindig csak egy résztvevő rajzol, a többiek figyelik, mi lesz belőle. Maga a rajzoló sem biztos abban, hogy „vak" rajzából kisikeredik valami. Az előhívás egyúttal a rejtvény megoldása is. A fényképezőgépet állványra tesszük és ,,B"-re azaz tetszőleges időtartamú felvételre állítjuk. Negatív helyett kis darab fotópapírt teszünk bele. Valaki kiáll a térbe és teljes sötétben fényrajzot húz a zseblámpával a levegőbe, ezúttal nagyot, nagy karmozdulatokkal. A zseblámpa útja időben széthúzott, megjegyezhetetlen: a fotópapír síkján azonban vonallá sűrűsödik a szétszórt esemény, éppúgy, ahogy a régebben divatos fényképeken az éjszakai autóforgalom diagramjait láthattuk. A fotópapír helyett ezután kisfényérzékenységű, a laborlámpa fényénél, papírhívóban, tehát látványos módon és azonnal előhívható negatívot teszünk. A résztvevőknek egyelőre nem árulom el, hogy Picasso egy 1949-es fotóötletét akarom megismételtetni velük. Picasso a zseblámpával egy nagy kentaurt raj-