Garas Klára szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 50. (Budapest, 1978)

CASTIGLIONE LÁSZLÓ — SZENTLÉLEKY TIHAMÉR — SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY: Antik művészet a debreceni Déri Múzeumból és más magyar gyűjteményekből

tetején a Hathor- vagy Isis-koronával. Az egész csoport egy virágkehelyben áll. A csoport alapértelme az élet és a társadalom megújhodásának, újjászületése általi örökkévalóságának megtestesítése. Ezt a következő főbb motívumok jelenítik meg: a lótusz-virág, mint kozmogonikus keletkezési szimbólum (Varga E., Ant. Tan, 5, 1958, 223 kk. a Harpokratéssel eszmeileg azonosult, de itt a római művészet tipikus ikonográfiái sémájában fellépő két Erós (R. Stuveras, Le puttó dans l'art romain. Bruxelles 1969. 138. k., 192); az isteni gyermekek által felemelt Djed-oszlop triumfális és megújhodási jelképe (H. Bonnet, Reallexikon. 1952. 149—153; H. Altenmüller, Lexikon der Ägyptologie I, 7, 1974, 1100— 1105); az Osiris-koronára helyezett Isis-jelvény által jelképezett isteni kettősség, amely az Erós-Harpokratés figurák által hármassággá bővül. A tartalmi gazdagság, a vallási jelképek igen szakavatott és mélyértelmű alkalmazása, valamint a kompozíció sikerült volta a darabot, illetve őspéldányát egy vezető egyiptomi koroplasztikai műhely kiváló termékének mutatják. Memphisben vagy Alexandriában készülhetett az i. sz. 2. sz. közepe táján. C. L. 13. Női fej. (16. a-b) kép) Castiglione László gyűjteménye. Mit Rahinéból M: 8,2 cm. Vörösesbarna agyag. Kora-antoninusi díszes frizurát visel, de az arc mintázása feltűnően elhanyagolt. A római kori egyiptomi terrakották egyik legismertebb és legnagyobb számú csoportjához tartozik. E csoport kivételes sajátossága darabjainak a rómavárosi és természetesen elsősorban a császárnői divatot követő hajviselet alapján lehetséges pontos keltezhetősége. A rendeltetés és jelentés kérdésének megoldásához a kiindulópontot az adja meg, hogy kétséget kizáróan önálló fejekről (tehát nem töredékről) van szó, amelyeken az arc sommás kidolgozásával szemben a hajzat rendkívül részletezően és feltűnően került bemutatásra. Az eddig közzétett magyarázatok közül (v. ö.' ezekről: P. Graindor, Terres cuites de l'Egypte gréco-romaine. Antwerpen 1939. 118. kk.) éppen ezért az látszik a leginkább meggyőzőnek, amely szerint e votiv-fejecskék a hajáldozattal összefüggő áldozati tárgyak voltak (Graindor, i. m. 120. k.). A hajáldozat a faraonikus Egyiptomban is kimutatható, sőt a Nílus völgyében napjainkig fennmaradt (W. S. Blackman, Man XXV, 38, 1925, 65, kk.; O. F. A. Meinardus, Christian Egypt. Cairo 1965. 100). A legvalószínnűbb feltevés szerint a fenti csoport darabjai a legtöbb ókori vallásból jól ismert hajáldozat pótlására készült miniatűr frizura-modellek. I. sz. 2. sz. közepe. C. L. 14. Sarapis Agathodaimon. (17. kép) Kákosy László gyűjteménye. Egyiptomi műkereskedelemből. M: 12 cm; sz: 6,4 cm. Vörösesbarna agyag. A hátoldal és az alsó rész hiányzik. A kígyótestű Sarapis-Agathodaimón (alapvető: F. Dunand, BIFAO 67, 1969, 9 kk.) ábrázolása ritka a graeco-egyiptomi terrakották között. Csak egyetlen teljesen ép példányt ismerünk (P. Perdrizet, Terres cuites, Coll. Fouquet, 179. sz.), amely egy bázison az S-alakban behajló hüllő-törzsből kiemelkedő kanonikus típusú Sarapis-fejet ábrázol, a kígyótest tekervényei közt kalászokkal és mákokkal. A fenti töredék ennek a típusnak némileg eltérő változatából maradt fenn s a Fouquet-gyűjtemény darabjához hasonlóan az i. sz. 2. sz.-ban készült, mikor az alexandriai éremverésben ez a képtípus többször is" szerepelt (W. Hornbostel, Sarapis. Leiden 1972. 297. k.). C. L.