Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 45. (Budapest, 1975)

IN MEMORIAM - SZILÁGYI, JÁNOS GYÖRGY: Radocsay Dénes

1959-ben rövid könyvecskében foglalta össze. A hatvanas évek elejétől egyre inkább foglalkoztatta a középkori miniatúrák kérdése. A címeres levelekről írt úttörő jelentőségű tanulmányainak sorozata jelezte, hogy olyan új kutatási területekre lépett, amelyek túlvezettek a múzeum gyűjteményének határain. Ezen kívül művészettörténeti érdeklődésének mind szélesebb körűvé válása, végül, de nem utolsósorban a régi magyar művészet gyűjteményének átkerülése a Szépművészeti Múzeumból a Magyar Nemzeti Galériába teszi érthetővé, hogy 1971-ben megvált a múzeumtól, és elvállalta az Iparművészeti Múzeum főigazgatói állását. Az új területen rá váró igazgatási feladatok sem akadályozták meg azonban abban, hogy rendszeresen folytassa kutatásait a Szépművészeti Múzeum könyvtárában, hosszú betegségének enyhültebb szakaszaiban, munkaképességének legvégső határáig. Azok közé a szerencsés tudósok közé tartozott, akiknek a kutatás egyben legfőbb szórakozásuk is volt, egyszerre munka és pihenés, súlyos kötelesség és gondokat könnyítő élvezet. Ez volt szerénységének legfőbb forrása is: nem volt szüksége semmiféle külső igazolásra, elismerésre és bátorításra, hogy kutatómunkáját folytassa, minden nap a késő esti órákig. Az időt nem kímélő lelkiismeretességet, amely mííveit jellemezte, publikációinak rohamosan növekvő halmazát soha nem tekintette külön dicséretet vagy jutalmat igénylő érdemnek. Nem ismerte a gyűjtött anyaguk fölött féltékenyen őrködő kutatók kicsinyes elzárkózását; úgy érezte, hogy itt feladatok vannak, amelyeket el kell végezni, s ennek fontosságához képest lényegtelen, ki végzi vagy végezte el őket ; ezért talált benne mindig készséges és önzetlen segítőre, aki hozzá fordult, ahogy ő sem érezte soha szükségét annak, hogy szégyelje vagy elleplezze tudásának, ismereteinek határait. Tudományát mindig fontosabbnak vallotta a maga egyéni munkásságánál, s nemcsak szóban, tettekben is. Örömmel vállalta a Szépművészeti Múzeum Közleményeinek szerkesztői feladatát, 1957—71 között. Az elmúlt negyedszázadban alig volt a magyar művészettörténetnek vagy a Szépművészeti Múzeumnak olyan tudományszervezési feladatköre, amelyet ereje legjavát rááldozva el ne látott volna. Hosszabb-rövidebb ideig vezette a Mxívészettörténeti Munkaközösséget, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének írói szakosztályát, titkára volt a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Bizottságának, főtitkára a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak, tudományos titkára a Szépművészeti Múzeumnak. Az ilyen feladatok nem jelentettek örömöt számára, a magyar művészettörténettudomány és a Szépművészeti Múzeum iránti szeretetből vállalta őket, ha már nem tudott kitérni előlük. Inkább tanulni szeretett, mint tanítani, inkább olvasni, mint írni, inkább másokat hallgatni, mint beszélni. Ezért kevesen tudták, hogy érdeklődésének köre messze túlterjedt szűkebb szaktudományán, s nemcsak a képzőművészet más területeit, hanem a többi művészeteket, a tudomány számos területét, az emberi tevékenység szinte minden megnyilvánulását is magába foglalta. Szerette tudni, mi van körülötte a világban, és szenvedélyesen érdekelte az is, hogy mi lesz. Ritkán és szűkszavúan beszélt, nem zavarta a mondanivaló hiányának látszata. Valójában éles és határozott véleménye volt nemcsak tudományos kérdésekről, hanem emberi magatartásokról is. De szívesebben tűrt el szótlanul személyes méltánytalanságokat, mint hogy a maga érdekében szót emeljen. Alapjában derűs kedélye, emberi problémák iránti megértő fogékonysága, szelíd humora emelte szándékos és véletlen kellemetlenségek fölé nemcsak őt magát, hanem azt is, aki együtt volt vele. Nem könnyű tudomásul venni, hogy az ilyen együttlétekre most már csak emlékezni fogunk, fájdalommal és szeretettel, kollégái és barátai egyaránt. SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY