Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 44. (Budapest, 1975)

HARASZTINÉ TAKÁCS MARIANNA: Goya életképei az 1820-as Kaunitz-árverésen

képeinken. A budapesti képek közül az „Aguadora"-ak több több replikája, illetve másolata ismeretes, a Kaunitz-gyűjteményből való származása és a csoportba való beillesztése az itt-ott felmerült véleményeket a képpel kapcsolatban, illetve a másodpéldányok vagy másolatokhoz való viszonyát illetően is meg fogja változtatni. Meglepő és szerencsés eset, hogy abban az időben, amikor a spanyol festészet értékelése még alig indult meg, amikor legfeljebb a Murillo vagy Zurbarán kompozíciók iránt volt kereslet Európában, egy osztrák mágnás a legnevesebb élő spanyol mester rendkívül haladó szellemű, mind témájukban, mind technikai kivitelükben az európai festészet élvonalába tartozó műveit vásárolta meg. Jellemző egyébként, hogy a bécsi közönség, mint azt J. Fischer meg is jósolta, nemigen érdeklődött ilyen jellegű festmények iránt. Külön szerencse, hogy a párdarabok két évvel később mégis összekerültek és a Szépművészeti Múzeumban őrzött Goya képek között a mester késői stílusát képviselve hozzájárulnak ahhoz a képhez, melyet a spanyol festészet gazdagságáról a 15. századi mesterektől kezdve a gyűjtemény az érdeklődőknek nvújtani tud.6 HARASZTINÉ TAKÁCS MARIAKNA 26 Az a kép-csoport, melynek zöme az 1794-ben a madridi Academia de San Fernandóhoz beküldött 14 kép és az 1812-ben Josefa Bayeu — Goya halála közötti időben készülhetett, sok hasonlóságot mutat egymással. Gyakoriak az egyforma méretű képek, a csoportok vázlatos életképeket mutatnak be, jobbára drámai feszültséggel telített témákról. Tűzvész, hajótörés, őrültek háza, asszonyokkal erőszakoskodó katonák, rablótámadás látható a képeken, melyeikről világosan látszik, hogy a mester benyomásait, elkeseredettségét, az önkényuralom, a társadalmi berendezkedés, az emberi nyomorúság, az emberi természet vizsgálata során nyert tapasztalatait rögzítette bennük. Különös fény hatásokat, bonyolult kompozíciós fogásokat próbált ki a legtöbb művön, másokon, mint a két Budapestre került életképen és a new-yorki «Kovácsok»-on a téma szokatlanságával, annak brutális valóság-ábrázolásával hökkenti meg a nézőt. Érthető a múlt század bizonytalankodása a művek láttán, melyek már a jövőbe, a 19. század végének francia mesterei felé mutatnak. A képek vizsgálata, melyekről Araujo Sánchez azt írja rengeteg ilyent látott, (Goya borrones (vázlatok)-nek nevezte őket, Araujo Sánchez, Z.: Goya. Madrid, (1896, 43.) arra is mutat, hogy ugyanazt a témát több ízben is feldolgozta, néha kisebb-nagyobb változtatással, máskor szinte változatlanul. Ennek a ténynek a felismerése arra késztetett bennünket, hogy a budapesti múzeumban őrzött «Rabiotámadás»-t, mely újabban Eugenio Lucas neve alatt szerepel E. du Gué Trapier monográfiája (Eugenio Lucas y Padilla, New York, 1940, 40. XXVIII) nyomán a múzeumi katalógusokban is, alaposabb vizsgálat alá vegyük. Éppen a «Majusfa» története, melyből az «X 1» számmal ellátott példány egy spanyol magángyűjteményben ugyanúgy kétségtelenné teszi Goya szerzőségét, mint a berlini képét a proveniencia, a csoport, mellyel 1820-ban Bécsben árverésre került, melyek csaknem azonos művek két példánya is szerepel veti fel ismételten a 19. század végén a wiesbadeni Seht rakosch gyűjteményből származó «Rablotámadás» esetében Goya szerzőségének valószínűségét. A kép Goya-ként került árverésre 1912-ben Hamburgban, rendkívül friss, nyugtalan, festői megfogalmazása sokkal inkább vall a mester kezére, mint a sokszor maníros, nem egyszer groteszken karikírozó, gyengébb képességű Eugenio Lucaséra. Az arcok vázlatossága, az ecsetvonások és a festőkés impresszionisztikus kezelése eredeti műalkotásra és nem másolatra mutat. A Buenos Airesben őrzött sorozat darabja és a budapesti között, a fénykép alapján nehéz megtenni az összevetést. Goya életképei azonban megérnek egy alaposabb tanulmányt, így lehetséges, hogy a kérdésre még módunkban lesz visszatérni. Az itt közölt tanulmány első fogalmazása az 1973-ban Granadában rendezett művészettörténeti kongresszuson hangzót t el. V. ö: Ponencias v comunicaciones. Granada, 1973. 162- 163.