Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 44. (Budapest, 1975)

MÓRÉ MIKLÓS: Vászonra festett képek feszítéséről

VÁSZONRA FESTETT KÉPEK FESZÍTÉSÉRŐL A Régi Képtár spanyol gyűjteményéhez tartozó Mateo Cerezo: „Megkötözött. Krisztus" című művének konzerválása során (1973) a Szépművészeti Múzeumban már korábban bevezetett, újrendszerű feszítőkeretet alkalmaztunk. Ezúttal nem annyira a kép restaurálásáról szeretnénk szólni, hanem áttekintést kívánunk nyújtani megoldásunk részleteiről és azokról a megfigyelésekről, amelyek bennünket az említett rendszer kidolgozására késztettek. A XVIII. század közepe óta alkalmaznak vászonképek feszítésére ékelhető keretet. Addig csupán mereven egybeépített, egyszerű szerkezetek szolgálták a képvásznak síkban tartását. A XIX. században már több, egymástól némileg eltérő megoldás született, melyek részben országonként jelentkeztek, de hamar azokon túl is terjedtek. Ezekhez viszonyított lényeges változás a legutóbbi időben jelentkezik, de még nem általánosítható. Azok a múzeumi szakemberek, akik nagy gyűjtemények sorsát hosszú időn át nyomon követhetik és közvetve nagyszámú művet mozgatnak, a képek hátoldalán gyakran találkoznak olyan szerkezeti megoldásokkal (vászonfeszítő keret, parkettázás), amelyek a múlt században, vagy régebben készültek. E szerkezetek egyikemásika olyan műgondot árul el, hogy az minden kétséget kizáróan nagymértékben hozzájárul a műtárgy jó, vagy egyenesen kitűnő állapotához. Tapasztalataink alapján meggyőződéssel állíthatjuk, hogy a vászonkép konzerválásának sikere és tartóssága nemcsak a dublírozás technológiájától, vagy az alkalmazott konzerváló anyag minőségétől függ, hanem ugyanolyan mértékben a feszítőkeret jóságától is. Konzerválásainknak legalább 200—300 évig kell megfelelő biztonságot nyújtaniuk. Az említett időt áthidalni viszont a leggondosabb gyűjteménykezelés esetén is csak megfelelő dublírozás és kerettechnika mellett lehetséges. A régebbi variációk lényegében azonos alapelvből indultak ki; a keretek sarkán hozták létre az ékeléssel járó feszítő hatást. Ez alól csak egy megoldás volt kivétel, amikor is átlós betéteket alkalmaztak. Köztudott, hogy a sarkok ékelése idővel a csapolások meggyengüléséhez és deformálódásához vezet. Ugyanakkor az is tény, hogy a képfelületen milyen eltérő feszültségek jelentkeznek; a középpontban a széleken és a sarkoknál. Különösen ez utóbbi ponton jelentkezik nagy többletfeszültség — ezáltal megnyúlás — aminek következménye többek között az átlós irányú hullámosodás (78, 79. kép). Jobban szemügyre véve a sarkokat, további megállapításokat tehetünk: 1. A csapolások idővel annál jobban lazulnak meg, minél kisebb a felületük, minél vékonyabb a keresztmetszetük és főleg minél magasabb a beépített ékek lejtésszöge. 2. A sarokrész külső peremén, a csapolások vékony falvastagsága miatt probléma a képvászon felerősítése. (80. kép).