Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 42. (Budapest, 1974)

G. AGGHÁZY MÁRIA: Újabb adatok négy szobormű témaválasztásához

történeti írások szerint is korán, a XII. század végétől népszerűvé váltak Itáliában és egyre bővülő epizódjaik hosszú évszázadokon át kedveltek maradtak.

3 A «Kerek Asztal» lovagjainak számos kalandja, hőstette játszódik fantasztikus vadállatokkal fenyegető, vagy idilli szépségű erdei tájban. A királyi udvarok egyik szórakozása a sólyom-, vagy falkavadászat, amin az ábrázolások tanúsága szerint a királynék és udvarhölgyeik is résztvettek. Ezt mutatja pl. az idézett Koechlin mű 1290. sz. darabján egy ékszerládika több oldalának díszítése, egyben sólyomés fehér szarvast űző népes falkavadászatot ábrázolva. Ennek eredményeként az egyik lovag a kéttornyos várkastély bástyafalán várakozó királyné felé nyújtja a szakszerűen «kipreparalt» agancsos szarvasfejet. Ez lehet Tristan életének egy jelenete, hiszen olyan szenvedélyes vadász volt, annak minden nemében annyira járatos lett, hogy «the book of venery, of hawking and hunting, is called the book of Sir Tristram.»

4 Amennyiben most részletesebben számot vetünk a mi műtárgyunk jelenetének alapot nyújtó lovagi irodalommal, meggyőződhetünk arról, hogy régtől tudott és a modern irodalomtörténetekben egyre pontosabban számontartottak azok az alkotások, melyek a különböző részletek kedveltségét bizonyítják Itáliában is. Viterboi Gotfried (1186 — 91 közötti) Pantheonja nyitja meg a sort,

5 majd közvetett adatot tudunk Szt. Ferencről (1182—1226), aki tanítványairól és követőiről mondta a hasonlatot : «isti sunt mei fratres, milites tabulae rotundae», ezután Rustichello da Pisa (1270—75 körüli) írása következett Re Meliadusról, Tristan apjáról. Utána Dante 1305/6-ban a De Vulgari Eloquentia-ban (I. X. 2—3.) szól «Artur királynak oly szép, mesés kalandjairol» («Arturi regis ambages pulcerrime et quamplures alie Ystorie»). A Divina Commedia mindhárom részében ugyancsak található említés a breton mondakör egyes szereplőiről. A Tristan-mondának két változatát, a Tr. Riccardiano-t és Corsiniano-t még a XIII. századból, majd a Tr. Veneto-t 1347 tájáról ismerjük. A XIV. században Petrarca és Boccaccio is merítettek a kifogyhatatlan meseanyagból, ami újabb változatokban és a karolingmondakörrel egyesítve kapott formát M. M. Boiardo-nál a XV. században és kitartóan élt Ariosto-nál (1474—1533) az Orlando furioso-ban. Mindehhez hozzá kell vennünk az irodalom közönségéről, az olvasókról szóló adatokat, természetesen megint elsősorban az északolasz területeket tekintve. Az indulást itt főleg az jelenti, hogy Délfranciaországból átjönnek a vándorénekes dalnokok, akiknek fontos állomása Pavia és a Trevisoi-őrgrófság vidéke. A «Jongleur»-ökből itt «giullari»-k lettek és hatásukra a XIII. századra fordulón megalakulnak a sólymok-, az oroszlánok-, a «Kerek Asztal»-társulatai. Az olaszországi akár behozott, akár azután később helyi változatokat létrehozó lovagi 3 P o 1 i d o r i, F. L. : (per cura di) La Tavola ritonda o l'istoria di Tristano. Bologna, 1864. L ö s e t h, E. : Le roman en prose de Tristan, le roman de Palamède et la compilation de Rusticien de Pise; analyse critique d'après les manuscrits de Paris, Paris. 1890. Gardner, E.G.: The Arturian Legend in Italian Literature. London, 1930. - Rugg i e r i, Ruggero, M. : L'umanesimo Cavalleresco italiano da Dante al Pulci. Roma, 1962. Branca, V. : (a cura di) Umanesimo Europeo e umanesimo veneziano. Venezia, 1963. kötetben p. 141-től: F o 1 e n a, G.: La cultura volgare e l'umanesimo cavalleresco nel Veneto, és p. 295-től : F r a n c o, S. : Umanisti veneti e umanesimo francese. — Branca, D.: I romanzi italiani di Tristano e la Tavola Ritonda, Firenze, 1968. 4 M a 1 o r y, Sir Thomas: Le Morte d'Arthur, (ed. Everyman's lib. 45-46. by E. Rhys, London, 1935. vol. I. Book VIII. Chapt. 3. p. 242. 5 Ez és a köv. Gardner, E. G. : I. m. p. 3, 5, 10, etc. — Paccagnini, G.: Pisanello e il ciclo cavalleresco di Mantova. Electa. 1972. p. 45 e ss. — Legiijabban ugyanerről a problémáról : D e g e n h a r t, B. : Pisanello in Mantua. Pantheon XXXI. München. 1973. pp. 369-394. etc.