Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 38. (Budapest, 1972)

DOBROVITS ALADÁR: A sakál a bárkában

küzdelemmé válnak. A halott apa, Osiris halott ősének jellege mellett a halott király jellege kezd uralkodóvá válni és az Osiris és Seth közti ellentét a trónért folytatott küzdelemmé válik, ami Horusnak, a törvényes örökösnek elismerésével végződik. Ebben a rendszerben Seth és a sakálistenek új, megváltozott szerepet kapnak. A centralizált állam, a királyságnak uralkodó szerepe különösen akkor válik érezhetővé, amikor Ré kultusza az egyiptomi vallás középpontjába kerül és a király istenné válásának legvilágosabb kifejezése lesz. Ré —azaz a Napisten formái —jellegzetesen személyesítik meg az égi magasságokba emelt fáraót és az egyetemes rend, amit Ré biztosít, elválaszthatatlan egységbe olvad a fáraó által biztosított állami szervezettel. Anubis — azaz a sakálistenek — kapcsolata Révei meglehetősen laza és alig megy túl a teológiai spekuláción, lényegében csak az Alvilág köréhez tartozik. A napnyugtakor és éjjel a sivatag sírjai között bolyongó és a tamariszkusz bokorból kisurranó sakálokat a halottak birodalmával összefüggésbe hozni természetes és önmagában érthető gondolat volt. Hogy a sakál ellopta a halottak részére letett áldozati ajándékokat, egy a vallástörténetben gyakran található okoskodás nyomán, azt eredményezhette, hogy éppen a sakálistent tekintsék a halotti áldozat legfőbb oltalmazójának és a halottak táplálójának. így a tapasztalat szerint a sakál kiásta, szétdarabolta és szétszórta a felületesen a homokba ásott vagy nem elegendően védett holttesteket, ami szintén a sakálistennek, mint a sírok és a holttestek, valamint a bebalzsamozás legfőbb védelmezője fogalmához vezethetett. Ugyanez a gondolat öltött testet abban, hogy az egy bizonyos sakálfajtából származó szelíd kutya lett az ember legfőbb védelmezője, elsősorban a vadászé és a pásztoré, valamint a letelepedett ember házának őrzője. A kutyák eltemetése Egyiptomban az ősidők óta elterjedt szokás volt. Ami a sírokban elhelyezett kutyaszobrokat illeti, ez a szokás a hellenisztikus korig tovább élt. A canidák általánosan ismert szokása — különösen Keleten, ahol még a mai napig is megfigyelhető — , hogy lépten-nyomon megeszik a hulladékokat, a szemetet és az emberi ürüléket. Ismerjük azonban azt a felfogást is, amely szerint a nem rituális előírások szerint eltemetett halott, vagy azok, akik nem részesültek szabályoshalotti áldozatokban, kénytelenek voltak az utakon bolyongani és a hulladékokból, sőt ürülékekből fenntartani magukat. Ugyanez az okoskodás vezetett a halotti áldozatokat ellopó, a sírok között bolyongó és a holttesteket szétdaraboló sakál fogalmától a sírokat védelmező, a halottakat tápláló és a holttestek épségét biztosító sakál fogalmához. Ő az, aki a hulladékokat és ürüléket felfaló canidából átalakul sakálistenné, aki megszabadítja a halottat attól a veszélytől, hogy ürüléket kelljen ennie. Az ürülékevés kényszerének szégyenétől való félelem az idézett Pyramis szöveg írásának idején látszólag még élő gondolat volt, ami a Pyramis szövegekben még logikus egységben mutatkozik, viszont a Halottak Könyvének CIL fejezetében már mágikus jellegű idegen elemekkel vegyítve találjuk meg, mivelhogy ebben a korban az ürülék evésének kényszere már képtelenségnek tűnt, annál is inkább, mert a halottaknak valóságos áldozati ajándékokkal való folyamatos ellátása mindinkább a háttérbe szorult. És éppen ezért — annak ellenére, hogy a sakálistenek szerepe mint a halottak táplálója az egyiptomi történet végéig tart — a halottak élelmezéséről szóló szövegben az ürülék evésének kényszerétől való félelem kimaradt, amint azt a budapesti sztélé esetében is látjuk. DOBROVITS ALADÁR