Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 22. (Budapest 1963)
KATONA IMRE: Bruegel: Keresztelő János prédikációja
megfelel Ezekiel leírásának, ha a terepviszonyok elrendezéséből indulunk ki. A három fegyvercsen kívül láthatólag nincs mindegyiknél «elvesztésre való szerszam», azonban a madarász kezében levő elejtett madár minden bizonnyal a rontásra való szerszám meglétére utal, hiszen a tőr a madarásztól elválaszthatatlan, vele van «... minden ő útaiban ...» — mint ahogy erre Hoseás is utal (9:8). A gyolcsruhás hátán Tau betű van. Szerepe kiemelkedő, megkülönböztetett a csoportban. Alakja pontosan megfelel annak a bibliai személynek, akinek isten parancsából a város «közepibe» kell mennie, hogy ott Tau betűt jegyezzen azok homlokára, «kik nyögnek és bánattal kiáltanak mindezekért az utálatosságokért, melyeket cselekszenek annak közepette», vagyis akik bűneiket megbánva kiérdemelték isten kegyelmét. A többiek pedig azt a parancsot kapják az Úrtól, hogy fegyveresen elpusztítsák mindazokat, akik nem bánták meg bűneiket és így nem érdemelték ki a Tau-val való kivételezésüket. A pusztulás színhelye Jeruzsálem. Ezekiel szerint az angyaloknak e város «közepibe» kell menniök. Az előtérben levő dombok és fák között kilátás nyílik a tájra : a kanyargó folyóra, várra, városra. A folyó ugyanolyan keresztelkedő-hely, mint a bibliai Jordán, ahol János Jézust megkeresztelte. Erre mutat a folyó kanyarulatában keresztelkedő és a keresztelkedésre várakozó emberek ábrázolása. A távolban felködlő hegyek előtt gótikus, illetve reneszánsz vártemplom emelkedik. Összehasonlító anyag híján egyelőre nehéz lenne e táj felől biztosat állítani, annyi azonban bizonyos, hogy nem idealisztikus tájat ábrázol a művész és nem is a bibliai Jordánt és környékét, hanem a látható és kibontakozó történés színhelyét — az új Jeruzsálemet — akarja érzékeltetni vele. Ahogy a háttér és a kép előtere között is csak gondolati összefüggés van, ugyanúgy a folyó hátterében kanyargó és az előtér völgyeiben megbúvó szakasza között sincsen szerves, reális kapcsolat. Míg a folyónak ez az elől levő része már nem egyszerű keresztelkedő-hely és a táj nem a végítélet megjósolt színhelye, hanem a bibliai Khedron, völgye pedig Josafát völgye. Joel próféta szerint (3 : 12) a Khedron, vagy Josafát völgye a végítélet valóságos színhelye. Ha a pusztítók — köztük a Tau-betűs is — észak felől jönnek, az «északi kapu utáról», akkor a kép közvetlen előterének magaslata keletre, a megtértek dombja — ahol Bruegel és családja is helyet foglal — nyugatra, míg az erdei tisztás lankája, ahol a Keresztelő prédikál, délre esik. A keleti és a nyugati dombot mély út szeli ketté, mely az előtér enyhe ívelésű dombjához csatlakozik. E terepszerkezet még részleteiben is hasonlít a régi Jeruzsálemhez, mely mint köztudott, öt egymástól folyóval és szakadékokkal elkülönülő halmon épült, melyet még az évszázados feltöltődés sem tüntetett el nyomok nélkül. Az i. sz. IV. század óta ismert hagyomány szerint a keleti dombok nevei : Bezetha, Mórija és Of el. Utóbbi a legdélebbi, majd a Mórija és a Bezetha következik. A két nyugati dombot Akrának és Sionnak hívták. Sion a nyugati hát déli fele. 55 A képnek az a legmagasabb pontja, ahol a megtértek •— köztük Bruegel és családja — foglalnak helyet. Esaiás szerint (2 : 2) az a hegy, mely «az utolsó időben . . . minden hegyeknek felette helyeztetik, és magasabb . . . minden halmoknál. . . az ... Úr házának hegye.» Ezek alapján Ezekielnek azok a szavai (11 : 23), hogy «Eltavozék az Isten dicsősége a város (azaz Jeruzsálem) közepiről, és álla a hegyre, mely a városnak napkelet felől való részén vagyon» — csak a Sionra, a templomhegyre vonatkozhat, mely a II. Királyok (19 : 31) és Esaiás (24 : 23) szerint is eredetileg a város délkeleti bércén, az Ofelei. állott. Csak később, Nagy Konstantin alatt, — amikor a keresztények elfoglalták Jeruzsálemet — kezdték a Sion nevet, 55 C r a m e r, S. — P i j p e r, F.: Bibliotheca Keformatoria Neerlandiea II/1. 76. — Doopsgezinde Bijdragen. 1917. 156—159. — Menn. Encyk. IV. 703 — 704. — M e i h u i z e n, H. W. : Galenus Abrahams. Haarlem, 1954. 12.
