Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 18. (Budapest 1961)
PUPPI, LIONELLO: Giorgione „Cristo e il manigoldo" c. képének egy régi másolata
is Velencében, velencei művészek kellett hogy fessék. Az első (34. kép) közepes kvalitású mű, amelyet figyelemre méltó hűségre való törekvés jellemez. Szándéka különösen a baloldali, szakállal ábrázolt alakban mutatkozik meg jellegzetesen. Ez az állhatatosság azonban nemcsak a lineáris felépítettség szigorú átvételében, hanem a színek sorozatának alkalmazásában is világosan megnyilvánul, amit — a mintakép jelenlegi állapotához viszonyítva —• különösen a fény-árnyék erős kidomborítása, a kontrasztok hangsúlyozása és erőteljes kiaknázása tanúsít. Végeredményben oly műalkotás ez, amely figyelmes tanulmányozást érdemel, annak eldöntése végett, vajon nem a Giorgione-epigonok működési körébe helyezendő-e. Szerzősége megállapításának feladata azonban cikkünk keretein kívül esik. A második másolat (36. kép) az előzőnél sokkal középszerűbb, esetlen és merev, variációs kísérletei, mint pl. a mellékalakok sűrű szakállának rajza és a színek élénk tónusa igen szerencsétlen. Keletkezésének időpontja a XVI. század végére tehető. A budapesti másolat, végül is, kvalitás tekintetében a vizsgáltak között a legerőteljesebb mű. Már megjegyeztük, hogy az a szigorú ikonográfiái hűség, amely mintaképéhez fűzte s amely arra a feltevésre vezethetne, hogy szerzője az eredetit közvetlenül ismerte — stílusbeli beállítottságával éles ellentétben áll s a XVI. század első felének velencei ábrázolási kultúrájától teljesen idegen. Hozzátehetjük most — s ez még inkább problematikussá teszi a kérdést —, vajon az eredetit közvetlenül ismerte-e a művész. A színek alkalmazásában a giorgionei eredeti, amelyet egyébként néhány jelentős eltéréssel átvett, semmiképpen nem érezhető. Ha történetesen, e pontig eljutván, azt a feltevést kockáztatjuk meg, hogy a S. Rocco Krisztuskép eme újrafeldolgozása egy másik másolat közbeiktatásával jött létre, talán megtaláljuk azokat a hasznos eszközöket, amelyek segítségével a kérdés megoldható. Valóban, az eddigi vizsgált emlékanyag áttekintése lehetővé teszi, hogy a budapesti képen és a Correr Múzeum fametszetén a közös egyedi adottságokat fellelhessük. A két szélső alak majdnem azonosnak látszik : az egyik a lapos, nyomott arcával és szokatlan rajzú, igen jól felismerhető orrával, a másik pedig turbános fejével. Vessünk egy pillantást a lator meggörbült hátára, Krisztus alsókarjának határozott rajzára ; Krisztus mindkét jeleneten egy kissé vállára hajtja fejét — s ennek következményeként a környezethez viszonyítva — az ábrázolás mélysége megnövekszik. Eigyeljük meg a kisebb jelentőségű részleteket, mint például a Keresztvivő karjának hegyesszögű, kemény ós hangsúlyozott nagy redőjét. Semmi kétség afelől, hogy a budapesti Múzeum képe az 1520-i fametszetből ered, amely számos példányban közrebocsátott és közkézen forgó másolat volt. A fordított kapcsolat lehetősége abszurd, — fel sem vethető. Ez előzményekből kétségtelenül genetikus, el nem hanyagolható következtetések származnak. Bizonyítottnak tekinthető, hogy egy idegen művész Velencében kétségbevonhatatlan ikonográfiái húséggel újból megfestette Giorgione igen híres kompozícióját s ebből következőleg a Correr-féle fametszet 1520-as éve terminus post quem-ként határolja egyfelől születése idejét. Ez utolsó adat alapján módosítható Berenson 13 attribuciós véleménye, aki a budapesti Krisztus képet a lo Zingaronak nevezett Antonio Solario oeuvre-kataló13 Berenson, B.: Pitture Italiane del Rinascimento. La scuola veneta. I. London—Firenze, 1958. 171. A kép Solario műalkotásai között szerepel a berensoni 1932 és 1936-os katalógusokban. Colasanti Basaitinak, Gombosi Andrea Solarionak tulajdonítja, Pigler mint velencei festő XVI. század első fele műveként katalogizálja (Pigler A,: A Régi Képtár Katalógusa, Budapest, 1954. 598).
