Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 17. (Budapest 1960

RADOCSAY DÉNES: A magyarországi gótikus faszobrászat határkérdéséhez I.

mal csupán a boroszlói Diözesanmuseum négy egyházatyát ábrázoló, kisméretű, provinciális faszobrát említjük — redőzetük gótikus emlékekre utal. Gótika és barokk társulása, a gótikus stílusnak barokk-kori hatása és utóélete a magyarországi művészetek történetében — példáink szerint •—• nem kivételes és nem elszigetelt jelenség. Törvényszerűségeit a provinciális emlékekre is több figyelmet fordító kutatás nag}'obb nehézségek nélkül állapíthatná meg. Emlékeztessünk röviden arra is, hogy a két stílus szoros kapcsolódására a hajlandóságot — elsősorban az északi művészetek körében — a német későgótikus szobrászat a XVI. század első tizedeiben már világosan megmutatta. Közhelyeket ismételnénk, ha a Zwetti-i vagy a Breisach-i oltár stílusjegyeit jellemeznénk újra. S bár e barokkizáló tendenciák a későgótikus magyarországi szobrászatban jelentéktelenek, egy szerény emlékkel, a zólyomszászfalvi (Sásová) Szt. Ilona és Egyed oltár oromszobrával utaljunk mégis arra, hogy ezek itt is, a higgadtabb reneszánszba hajló művészet területén is életjelt adhattak magukról. Az oromzati Szt. Sebestyén ruhátlan testének realisztikus megmintázása, gönclörfürtű hajának, szakállának, párhuzamos ráncokkal gyűrődő ágyékkendőjének motívuma a későközépkori szobrászat félreismerhetetlen jegye — ugyanakkor merész ívben hajló testformája, ellentétes mozgású törzse, karja, a mögötte álló fa egyik ágára csapódó kendőszárnya, félreforduló feje s lecsüngő hajfonata a barokk szoborkompozíció jellemző vonása (44. kép). Felsorakoztatott emlékeink után nem nehéz feladat immár a Szépművészeti Múzeum néhány szobrának hajdani stiláris környezetére következtetni s keletkezésük idejét nagyjából meghatározni. Eddig kellő figyelemre nem méltatott figuráink sorából kettő kíván az első helyen említést : az egyik idősebb, szakállas férfialak, bal keze elveszett,

<J a másik fiatalabb, ép, sértetlen férfiszent (45—46. kép).

10 Stiláris jegyeik, faragási technikájuk, egyforma színezésük, nagyjából egyező méreteik tanúsága szerint párdarabokként készültek, s Berkiből származnak. Egyforma, nyolc-szögű talapzaton állnak, hátuk egyaránt kivájt. Attribútumuk mindössze egy-egy nyitott könyv, lábbelit nem viselnek, valószínűleg két apostolt, talán két evangélistát ábrázolnak. Egyenes tartású testüket hosszú, bokáig érő bő ruha fedi, amelyet függőlegesen futó s csupán enyhén elődomborodó jobb térdüknél megtörő ráncok árkolnak. Ruhájuk fölé (a fiatalabbon ezüst, az idősebben arany) ahhoz hasonló kemény és éles redőkkel modellált palást (a fiatalabbon arany, az idősebben aranybélésű kék) borul, amely vállukról kétoldalt lecsüngve a gótikus szobrok módján a figura keretét adja, kontúrvonalait határozza meg. Ruházatuk mezítelen lábuk fölött vízszintes szegéllyel végződik, nem hull a földre és nem torlódik bonyolult és dekoratív gyűrődésekkel egymásra, ahogy a középkor évtizedeiben általánosan szokásos. Arcuk a határozott, keményfaragású ruhákkal szemben lágyan mintázott, mintha nem is fából hántolta volna őket a véső, hanem agyagból vagy tésztából gyúrta volna a szobrász keze. Az idősebbik szakálla s hajfonataik lágyan hullámosak, kezeik elnagyoltak, durvák. Közölt reprodukciójuk e rövid leírásnál világosabb fényt vet eklektikus stílusukra, amely gótikus elemeket tartalmaz s mégsem gótikus, amely az arc, kéz, hajkezelés módjában idegen már a gótikától s mégsem barokk. E furcsa, különös stílus előbbi sorozatunkhoz kapcsolódva azonban nem szokatlan és nem ismeretlen többé -— legközelebbi rokonai az első helyen említett leibici oltár 1680 táján készült női figurái (42—43. kép). Utaljunk közös vonásaikra: a keményen vésett és mélyen árkolt ruhák gótizáló rokonságára, az éles redők és a lágyan formált arcok 9 59 cm. Ltsz. 55.871. 10 63,5 cm. Ltsz. 55.868. Eredetük a Szépművészeti Múzeum egy légi fényképe alapján volt meghatározható. 9 Bulletin 17 129