Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 16. (Budapest 1960)
BERNÁTH MÁRIA: Két angol képről
A felhők közül előtörő napfény és a nagylombú fák árnyéka teszi ilyen gazdag tónusúvá az előteret. A tavacska jobboldalán, vele egyvonalban, vastagtörzsű facsoport áll. Tömege a kép terének majdnem egyharmadát elfoglalja. Űgy látszik ez a kép valódi témája. A lombok festésében komoly elmélyültség látszik. Különösen a legnagyobb, egy villámhasította, kiszáradófélben levő fánál tűnik fel ez az igyekezet. Vaskos, durvakérgű törzse hajlott, kissé a tó felé dől. Csorbult főága csupaszon meredezik. A többin is levél már alig van, sárga színük szép kontrasztot ad a szomszéd fák mélyzöldjéhez és látni engedik a vékonyabb ágak kusza hálóját. A holland tájfestőknél, majd Constable-nál gyakran találkozunk ezzel a feltétlen készséget igénylő, de mozgalmassága és hangulatteremtő ereje miatt oly hálás motívummal. A középtér laposra nyírt füves térsége, mely a lanyhuló gondosság vagy az erőhiány folytán inkább zöldszínű talajként hat, mélyzöld bokorsorral félkörívben kereteit. A baloldali első — inkább fa — lombozata téglalap alakúra nyírt, a bokrok gömbformájúak és sűrűn egymás mellett állnak. Apoltságuk teszi valószínűvé, hogy parkban vagyunk. Mögöttük, jóval beljebb áll maga a palota. Látszólag barokk épület cour d'honneur-rel, mellékszárnnyal. Tetőzete világoskék. Előtte kis tisztás. Hátrább, jobbra egy meghatározhatatlan rendeltetésű erősen kiemelkedő építmény áll — talán csillagvizsgáló — félkörívű kupolával fedve. A kép a végtelenbe enged kilátást, a messzeségben kék hegyvonulatot látunk, néhol kiemelkedő csúcsokkal. A világoskék égen szabálytalan alakú bárányfelhők úsznak. Fehér színük néhol szürkévé válik. A nagy facsoport irányából madarak szállnak felfelé, alig kivehetően. A kép pozitív értékei ellenére meg kell állapítanunk, hogy Fraser nem volt eredeti tehetség. 1866-ban már Constable és Turner is halott, tehát több mint félévszázados hagyományhoz kapcsolódik. Útján, amelyen járt, talán nem is nézett nagyon körül. * A Modern Külföldi Osztály egy másik angol képe Fettick Ottó sokoldalú gyűjteményének volt darabja (57. kép), 1955-ben hagyatékként került múzeumunkba (ltsz. 529. B.). A leltárkönyv John Everett Millais műveként vette számba. Múlt évi letisztítása és restaurálása során a kép jobb alsó sarka fölött kb. 20 cm-re előtűnt a szignatúra : ,,F. Underhill" jelzés (76x64 cm). Előtérben fiatal, széparcú parasztlány áll, kissé balrafordulva, enyhén lehajtott fejjel a szemlélőre tekint. Kezét egy kerítés lécén nyugvó, fehér ruhával átkötött búzakötegen tartja, mintegy finomkodóan magához öleli. Öltözéke fehér kivágott blúz, vállát nagy, színeskockás barna kendő takarja, fején széleskarimájú, hátul felhajtott barna kalap pipacsokkal és búzakalásszal ékítve. Mögötte a sárga, néhol az ég kék reflexétől zöldes színben játszó tarlón, piros és kékszoknyás lányok hajladoznak, alig kivehetően. Balszélén lazán festett facsoport áll, lombozatát felül a kép levágja. Mögüle a még lábon álló búza aranylik elő. Az ég ultramarinkékjét az elúszó fehér felhők színkontrasztja domborítja ki. Frederick Charles Underhill genre-kép festő, Londonban működött, 1851—-1875 között vett részt a kiállításokon, tehát valóban Millais kortársa volt, akinek a képet eredetileg tulajdonították. De Underhill nem követte azokat az utakat — itt a praerafaelitizmusra gondolunk -—, amelyek a múlt századi angol festészetnek sajátos és ha nem is teljesen pozitív értelemben, ele különálló helyet biztosítottak.
