Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 9. 1937-1939 (Budapest, 1940)

Oroszlán Zoltán: Színész-maszkok és szobrocskák antik terrakotta-gyűjteményünkben

is meghatározták. A színházi maszkot állítólag még Thespis, a görög színészet mitikus jelentőségű szervezője alkalmazta elsőnek, de Horatius a maszk feltalálójának bizonyára a hagyomány alapján Aischylost tartja." Valószínű, hogy a régi szatír játékokon is használt színész-álarcokat az antik színpad e nagy reformátora, a híres drámaíró alkalmazta az új színjátszás követelményeihez. Az antik színész maszkja egyáltalában nem hasonlított a mai álarcokhoz. Bizonyos merevítő váz hozzáadásával finom vászonból készültek, melyeket a színészek sisakszerűen húztak a fejükre. Tehát nemcsak az arc befedésére szolgáltak, hanem az egész fejet fedték a tarkóig/ A maszkot azután befestették és rajta az arc minden vonását a tragikus maszkoknál kiemelték, a komikusoknál eltúlozták. A homlokra és az orr meg a szem köré mély redőket rajzoltak, a szemöldök vonalát erősen meghúzták és a komédia szereplőinél különösen változatos vonalban vezették; olykor a két szemöldökvonal teljesen különböző módon volt ábrázolva, az egyik a mérges, a másik a nevető ember szemöldökvonalát mutatta.

8 Az orr, az ajak és az áll erős volt, a komédia szerepeinek maszkjainál formálásukkal egyenesen groteszk hatásra törekedtek. Az ajaknál néha a fogakat is megrajzolták. A maszkon a szem helyét és a szájét kivágták, hogy a színészt a látásban és a beszédben ne akadályozza- Az a régebben hangoztatott vélemény, hogy a szájban szócsőt helyeztek el, amely a hang felnagyítására szolgált, ma már egyáltalában nem jöhet tekintetbe. A maszk használatának szokása nyilván a kultuszból származott át a görög színjátékba, mely teljességében Dionysos tiszteletéből fakadt és kultusz-származásának sok jegyét évszázadokon át megőrizte. Az arc vonásainak túlzott, olykor démonikusan karikírozott formálása szintén ennek a kultusz-eredetnek nyomát mutatja, azonban bizonyos, hogy a színházak optikai viszonyai is megkövetelték a maszkon az arcnak ilyen durvábban kidolgozott és a lényeges vonásokat erélyesebben feltüntető alakítását. A maszk a homlok fölött vagy dúshajú, vagy kopasz koponyában folytatódott. A tragikus álarcoknál a haj magasítására az onkosz szolgált, míg komikus álarcoknál az onkosz hiányzott, ellenben nagy szerepe jutott a hajdíszeknek: a szpeirának és a sztephánénak/' Ezek kopasz fejen nem fordulnak elő. A férfimaszkokon gyakori volt a szakállviselet is, különösen kedvelték a tölcséralakú nagy szakállt, de előfordul hosszabb vagy rövidebb, kerek és kecske-szakáll is. Az arc színével is előre jelez ték a szereplő személyeket: a barnás arcszín a férfiakat, a fehér a nőket jellemezte, de ezen belül az arcszín árnyalataival igen jellemzően tudtak típusokat a maszkon jelezni. Ezek mellett az orr különféle alakjából, a szem formájából és 6 „Personae repertor Aeschylus", Horatius, Epist. II. 3. 278—79. 7 Érdekes, hogy a maszknak ezt a formáját néhány terrakottánk is megőrizte. L. alább 11. és 21. számú maszkjainkat. 8 L. alább 12. számú maszkunkat. 8 A öueipa és oxeqpoivri fontos szerepéről Polluxnál 1. C. Robert: „Die Masken der neueren attischen Komoedie", Halle, 1911. S. 3 ff. Az első hajkoszorú volt, a második többféle értelemben használt szó, amely a hajdíszek egész sorát jelenthette. Az ÔYKOÇ a maszkon a haj alatt alkalmazott A alakú alátét, mellyel a hajat elől magasra felfésülhették.