Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 9. 1937-1939 (Budapest, 1940)

Héjjas János: A Szépművészeti Múzeum új ifj. P. Bruegel képe

20Ô HÉJJAS JÁNOS felületén játszódik le, az új, nyitott térséget ad s lassan vezeti a szemet az egyre hátráló mélység felé. Mintha hirtelen egy ablak nyílt volna ki. Valami nagy egységesítő törekvés uralkodik az egész kompozíción, eltűntek az apró rajzos részletek: az új természetszemlélet ábrázolásmódja érvényesül mindenben. Vessünk egy pillantást a két Szent Márton-ünnepének és múzeumunk Falusi búcsújának fáira, bokraira, hogy lássuk az id. P. Bruegel utánzóinak és az őket követő nemzedéknek egymástól elütő természetszemléletét. Amott a fa részlettanulmányokon felépült értelmi konstrukció, itten egy egységes optikai kép. Ottan minden levelet pontosan megrajzol a művész, mindeniknek határozott szerepe van, itten összemosódnak a levelek, átláthatatlan sűrű lombbá állnak össze, egyéni létük csak éppen jelezve van. (8. és 9. kép.) A szűrt világítás feloldja a kemény körvonalakat, a formákat is inkább csak sejteti, mint kihangsúlyozza. Kiváltkép áll ez a fákra és bokrokra. Az alakok rajza még régies, emlékeztetnek az id. P. Bruegel alakjaira, és ebből kiviláglik, hogy mesterünk egyik lábával még a múlt csapásait tapossa. De viszont a ráncok már lágyan gyűrődnek, a szinek sokat veszítettek a bruegeli lokálszínek derűjéből. A képek festői modora egymástól minden tekintetben elütő: a kompozíció szerkezete, a formanyelv, a technika más itt és amott. És végül úgy látjuk, hogy mások az arctípusok és kifejezések is. Bár a Szent Márton-képeken többféle típust találunk, mégis megállapíthatunk rajtuk olyan sajátságokat, amelyek közösek. Mindenekelőtt feltűnő az arcoknak szobrász tnódon való megmintázása, a formák kicsinyes részletezése, mely a fejeket jellegzetesen keménnyé és rajzossá teszi. Valami provinciális ízt érzünk durva típusaiban. A rendszerint lefelé görbülő száj vonala, vagy az erősen nyitott száj, amelyből fogak villannak elő, az arcoknak szenvedélyes kifejezést ad. Ezeket a fiziognomiai túlzásokat hasztalan keresnők múzeumunk Falusi búcsúján. Itt az arcokat inkább kedélyesség és derű hatja át. Igen jellemző az arcok típusa is: széles arccsont, majd alatta hirtelen keskenyedő rövid hegyes áll, kis csúcsorított, keskeny szájjal. A művész a formákat nem hangsúlyozza ki pontos megmintázással és elhatárolással, hanem éppen csak jelzi azokat. így jelzi az arc kerekségét egy kedvesen odavetett piros folttal, ami nemcsak, hogy jellemző és fontos formai részt zár le, hanem az arcnak puhaságot és bájt is kölcsönöz. A formaalakításnak ez a szabadabb módja már az új festői látás eredménye. És egy olyan arc, mint a mulatság egyetlen előkelő, feketekabátos vendégéé, a XVII. század előtt el nem képzelhető. Mindezek a különbségek, amelyeket itt Balten Szent Márton-képeiről és a budapesti képről megállapítottunk, ugyanilyen mértékben állanak a Szent Márton-képekre és a brüsszeli néhai Van der Straeten-Solvay gyűjtemény festményére is, mert ugyanis nem kétséges, hogy a brüsszeli és a budapesti kép egyazon művész munkája, aki — a méret és modor hasonlóságából ítélve — talán pár-darabnak szánta a festményeket. Ez a művész azonban semmiképpen sem Baltens. S ha körülnézünk az id. P. Bruegel követői között, hogy ki lehetne a képek szerzője, kinek a munkáival mutatja aj két kép a legtöbb rokonságot, újra és újra csak az if j. P. Bruegel mun-