Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 9. 1937-1939 (Budapest, 1940)

Pigler Andor: Firenzei képek a tizenhetedik századból

üde természetessége mintegy előre jelzi Giovanni da San Giovanninak két-három évtizeddel későbbi működését, ezt a friss szélrohamot a fülledt alkonyatban. Az utóbbi mester rövid húszéves falképfestő tevékenységében minden idők egyik legszellemesebb, legkönnyedebb, felfogásában és színezésében legderűsebb díszítő tehetsége nyilatkozik meg, akinek újszerűsége, hellyel-közzel különködő művészete nem egyszer tizenkilencedik századi festőket is megihletett, így valószínűleg a mi Lötz Károlyunkat is. De Giovanni da San Giovannira is jellemző a tetszetősségnek, az eleganciának kedvelése, aminthogy a tizenhetedik század egész firenzei festészete ösztönszerűleg kerülte az erőteljesebb, vagy érdes hangot. Nem kivétel ez alól — pedig egyébként mennyire kivételes alkotás ! — a Volterranónak nevezett Baldassare Franceschini híres festménye sem az Uffizi képtárában; ez a ragyogóan derűs pillanatfelvétel Ar lotto pap tréfájáról, könnyed, sziporkázó szellemességet bőven tartalmaz, de darabosságot, vagy éppen a paraszti humor őserejét egyáltalában nem. Misem jellemzőbb Firenze késői festészetére, mint az a körülmény, hogy Caravaggio erőszakos vérmérséklettől fűtött, ellentéteken felépülő, plebejusi művészetének hatása alól mindvégig kivonta magát, vagy helyesebben: nem bírt azokkal a lelki előfeltételekkel, melyek a lombardiai mester sorsdöntő újításának méltánylásához szükségesek lettek volna. A formai és színezésben széphangzással annyira nem törődő művészegyéniség, mint a firenzei Corsini-gyüjtemény közismert képének, a „Furulyázó férfi"-nek festője, aki előadásának éppen fanyar ízével kelt érdeklődést, szükségképen nem helyezhető el Firenze tizenhetedik századi festészetének keretei között (fényképe: Brogi 15388). Ezen az ellenpéldaként idézett festményen az alakok nyugtalanító idegenszerűségét aranysárga, vérvörös és olajzöld színfoltok tömör harsogása kíséri, a behízelgő simaságnak minden nyoma nélkül. A hagyományos mestermegnevezés: Jacopo Ligozzi, valamint Hermann Voss meghatározási kísérlete: Sigismondo Coccapani (v. ö. „Der Cicerone" 1910, 9), egyáltalában nem meggyőzőek. Sokkal valószínűbb Claude Vignon-nak, „a francia Fetti"-nek szerzősége, amint ezt más helyen már kimutattuk („Gazette' des Beaux-Arts" 1939, I, 319). A túlfinomodottságra, az „utolsó" stíluskorszakra vall a Seicento firenzei festészetének bizonyos általános kifejezésbeli sajátsága, mely ruhás alakok esetében megejtő bájnak, némi szentimentálizmussal árnyékolt kacérságnak nevezhető, míg ruhátlan női és ifjúalakok esetében az érzéki hatások szándékos, sőt hivalkodó kiélezéséből ered. Legtudatosabban jelentkezik ez a hatástényező Giovanni Biliverti és Francesco Furini művészetében. Az előbbihez áll közel egy több példányban ismeretes kompozíció, mely Tarquinius és Lucretia drámai jelenetét ábrázolja, s régebben a bolognai Guido Cagnacci műveként szokott szerepelni. A ruhátlan női test keresett beállítása, az inkább enyelgő, mint védekező mozdulat, valamint a Guercino alakjaira emlékeztető, sötét, lobogóhajú ifjú szerepe, melyben több az új ingerek keresése, mint a valóban komoly és életveszélyes fenyegetés, félreérthetetlenül tanúskodnak arról, milyen természetű hatáskeltés volt az akkori firenzei műízlés kedvére való. A római Accademia di S. Luca képtárában levő