Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 5 1927-1928 (Budapest, 1929)
Takács Zoltán, felvinczi: Keletázsiai festmények a Hopp Ferenc-Múzeumban
A mi kínai képcink közt kor szerint egy kevés színnel kiegészített tuslestményt illet meg az elsőség. (7. ábra.) E képet nem régen szereztük meg a múzeumnak, mint művészettörténeti szempontból rendkívül tanulságos alkotást. Érdekes e kompozíció már tartalma miatt is. Jellemző, eredeti kínai alakok láthatók rajta: egy öt szakállas öregemberből és egy kisfiúból álló csoport, melynek figyelme a mozdulatokból és tekintetekből inegítélhetőleg jobbfelé a magasba irányul. Az egyik öreg, ki jobb arcélben ábrázolva a jobbszélen áll, kobakot tart maga elé, mely előtt két denevér repked. (A denevér a boldogság jelképe.) Mozdulatuk szerint mintha bekívánkoznának a kulacsba. Már ebből látható, hogy az öregek nem mások, mint a legendák szerint az erdők magányában élő ((halhatatlanok)), a Síiének vagy Senninek, a kínai taoizmus legnépszerűbb alakjai. A csoport más tagjainál is láthatók járulékok, melyekből kitűnik, hogy itt csakugyan az említett ((halhatatlanolo-kal van dolgunk. A szélesfejű mosolygós öreg az előtérben, ki alakjával nagyrészben fedi azt, ki a zarándokkulacsot tartja, hosszú bambuszbotra támaszkodik, melyen kisebb kobak függ. Hátul a középen egy hasonló típusú harmadik ugyancsak hosszú, görcsösbotot tart a kezében, mely a lingchi néven ismert taplógombákban végződik. A mese szerint a kiszáradt lingchi porából készül az örökéletet adó orvosság. Az ugyancsak a középen, de a nézőhöz legközelebb álló alak kezében légycsapót látunk, mely e szent emberek kezében szintén egyik legszokottabb eszköz. A kisfiú jobboldalt látható, félig háttal ábrázolva, előrehajolva, kitárt karokkal, mintha a röpködő denevér után kapkodna. Az ötödik öreg, két karját hasonlóképpen kitárva, baloldalt hátul áll, de félig szemközt ábrázolva. Látjuk már e két utóbb említett motívumból is, hogy a képet olyan mester komponálta, kinek a művészi számítás erős oldala volt, E kompozíciónak meg is volt már hosszú évszázadokkal ezelőtt a maga nagy tekintélye. Ezt bizonyítja egy nagyigényű jelzés fent a balsarokban, mely szerint az alkotó nem volt más, mint Wu Tao Tzu, a hagyomány szerint a legnagyobb kínai festő, ki valaha élt. Nem felesleges elmondanom itt e páratlan művészről, hogy Yang Ti városában született, Tai Feng Fu (Lo Yang) közelében, Eszakkína Ilonán tartományában, a VII. század vége felé. Szegény emberek gyermeke volt és korán jutott árvaságra, de Hsüan Tsung császár felismerte tehetségét és felnevelte. Wu eszményképe a mult nagy mesterei közül Chang Sen Yu volt, ki olyan sárkányokat festett, melyeket utolsó ecsetvonásával életre tudott kelteni. A nagy tanítvány ecsetét a legnagyobb határozottság és gyorsaság jellemezte. Állítólag ifjúkorában vékony ecsetet használt, idősebb korában azonban olyan széleset, mint egy káposztafej. Szentképeire oly biztos kézzel kanyarította a dicsfényeket, hogy körzővel sem lehetett volna azokat pontosabban felrajzolni. Wu életrajzi adatait a régi kínai művészeti írók, amennyiben megőrizték, csodákkal kiszínezve adják elő. Leghíresebb alkotásai: P'ei tábornok képmása, kit nem nyugodtan ülve, hanem kardtánc közben figyelt meg, a Cliia Ling-folyó Sze Chuanban, melynek 100 mérföldnyi partvidékét emlékezetből festette (750 körül), a szenvedő lelkek a másvilágon, Kwan Yin, Vimalakirti, Buddha nirvánája, jelenetek Buddha életéből, a démonokat pusztító Chung Kwei (japáni nyelven Shóki) és a tájkép, melyet Ming Hwang császár megrendelésére festett.
