Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 5 1927-1928 (Budapest, 1929)

Takács Zoltán, felvinczi: Keletázsiai festmények a Hopp Ferenc-Múzeumban

pedig nem folytatta mesterségét külön hivatásként, hanem mint varázsló. A legrégibb írásjelek varázsjelek is voltak. Kínában pedig ezek a legrégibb írásjelek élő vagy élettelen lények ábrázolásai, vagyis azokból levezetett jelek, formulák vol lak. E jeleket kezdetben vésték, majd az ecset feltalálásától kezdve tussal írták. Technikai szempontból a keletázsiai festőművészet története is két főkorszakra osztható. Az elsőnek, mely magábafoglalja csaknem az egész ókort, az ékítményesen levezetett formákat szigorúan záró vonal és a közbeeső felületekel árnyékolás nélkül fedő lakkfesték voltak a kifejező eszközei. A második korszak az írás reformjával kezdődik. Kifejezési eszközei : a hajlékony ecset, a tus és egyéb vízzel kevert festékek, falfestményeknél a tempera, mely úgy hat mint a víziesték. Keletázsia festőművészete azonban az új eszközök uralma alatt is maradt, ami volt : a vonal művészete. Tulajdonképen az őskor művészi érzése nyilatkozott meg ebben is. A vonal és a szín az érzékekre közvetlenül ható díszítő elemek. Érzékeink azonban eredetileg egyénietlenek s a legegyénibb érzéknek, a tapintásnak megfelelő művészeti érték nem is érvényesül a távol Kelet festészetében. A Kelet művészetében u. i. más térérzék és térfelfogás érvényesül mint a Nyugatéban. Nálunk a testek és a környezet térfogatának valószerű éreztetése, az egyéni látásnak megfelelő távlat látszat keltése volt a művészi ábrázolás célja. A Keleten, nemcsak a távoli, hanem a közelebbi Keleten, India, az iszlám és a bizánci művelődési kör művészetében is, míg e művészetek fejlődését nyugati hatások nem zavarták, sohasem érvényesült a valószerűség elve. A keleti ember sohasem szüntette meg a közösséget az őskor kozmikus alapon álló emberével, ki a természettel szemben alárendéltnek érezte magát és aki a környező természet minden részét elevennek érezte, mert mindenben megtalálta az élő szellemet. E szerint az ősi felfogás szerint az ember voltaképen közvetlen kapcsolatban áll a végtelenséggel, minek következtében a szemlélő a természetet nem annyira kézzelfogható valóság gyanánt értékelte, mint inkább a mindenség egyik kifejezési módjaként. A kozmikus felfogású ember művészete szükségképen jelképessé és a mellett spirituálissá kellelt, hogy váljék. A távol Kelet művészete meg is őrizte a legújabb időkig ezt a jelképes és eszményi felfogást. A keleti művész, ismétlem : nemcsak a kínai és japáni, hanem az indiai, a muszlim, a perzsa, sőt még a bizánci is, nem formákat, hanem jeleket, formulákat alkot és ezzel vollaképpen ugyanazt teszi, mint az őskori varázsló, ki egy jelképes formával életet alkot. A kínai művészet története csakugyan varázslókról szóló mondákkal kezdődik, melyek szerint a festő azért akarta lerajzolni a vízi démont, hogy ezzel fogságba ejtse, ha a festett sárkány képét befejezte azzal, hogy a pupilláját az utolsó ecsetvonással jelezte, a sárkány életrekelt, ha lefestette a lovat, az megdöglött, mert a művész kiragadta belőle az életet stb. Ennek az ősi felfogásnak felel meg az az aranyszabály, melyet időszámításunk V. századából ismerünk és amely szerint a művészi ábrázolás legfőbb követelménye a szellemnek megfelelő életmozgás. Érthető hát, hogy a távol Keleten a festőművészeti alkotás értékét az ecsetvonások értéke szerint ítélik meg. Az ecsetvonások értékeléséhez pedig a szép-