Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 4 1924-1926 (Budapest, 1927)
Balogh Jolán: Nanni Unghero
zását a feljegyzésekben szereplő «Giovanni di Jacomo detto Giovanni d'Ongaria» (vagyis Magyarországból való János 1 ) elnevezés kétségtelenné teszi, egyik oklevélben, mint «Johannes Jacobi pictor de Senis» 2 szerepel, vagyis kilétének közelebbi meghatározására működési helyének neve van felhasználva. Tehát az érvek kivétel nélkül mind amellett tanúskodnak, hogy az « Unghero» elnevezés a magyar származásra utal. Természetes, hogy Nanninak Magyarországgal való kapcsolata csak a származására szorítkozik, kultúrája már teljesen a firenzei talajban gyökerezik. 3 Míg származásának megállapítására egyedüli útmutatásul a neve szolgál, addig életére és működésére vonatkozólag bőséges adatok állnak rendelkezésünkre, bár a határokat itt is csak következtetéssel lehet kijelölni. Születésének évét Milanesi az 1490 körüli évekre teszi. Ez azonban kissé késői dátum, mivel Nanni 1509/10-ben már a SS. Annunziata orgonáján dolgozik, ugyanakkor már a Domopera részéről is több megbízást kap, tehát ekkor már jó hírnévvel kellett bírnia és nem lehetett lí) éves kezdő. Ugyancsak korábbi dátum mellett szól az a körülmény is, hogy Nanni Tribolonak a mestere volt, ki Vasari szerint 1500-ban, ficozzi szerint 4 pedig 1485-ben született. Tehát Nanni születési évét inkább 1480 köré vagy elé kell helyezni. Halálának dátumául Milanesi teljes határozottsággal 1546 május 31-ét jelöli meg. Sajnos, forrását nem nevezi meg, a firenzei halottaskönyvek pedig, mint említettem, Nanniról nem adnak felvilágosítást. Kétségtelen azonban, hogy ez időpont után neve nem fordul elő az archivális forrásokban. így tehát Milanesi adatát, bár ellenőrizni nem lehet, helyesnek kell elfogadni. 1 1 Milaneói: Docuinenti per la storia dell'arte senese. I. 1854. p. 318., 365. 2 U. o. II. p. 65. :I Magyar származású művészek olaszországi működésére vonatkozólag a kutatás már eddig is több adatot hozott napfényre, azonban ez még néni elégséges ahhoz, hogy tiszta képünk legyen a magyar művészvándorlásról. Kiegészítésképpen néhány magyar művész nevét említem meg, akiknek működésével és a rájuk vonatkozó forrásokkal más alkalommal fogok behatóbban foglalkozni. Lasse da Ungaria lapicida, ki 1391-ben több társával együtt a milanói dómon dolgozott. Petrus de Albega Ungarus festő Mágusában (1390, 1392). Stefano da Transylvania, ki Udinében mint festő, fafaragó, intarziator és üvegfestő működött, (1448—65,) Műhelyét, melyben a német Leonhard Tannerral együtt dolgozott, fia, Venceslao vette át. Alberto d'Ungheria, ki 1514-ben Castro Peticulo számára oltárképei festett, Giovan Maria Ongaro, ki a Gonzagák építési felügyelője volt a XVI. század második felében. Johannes Ungarus (Montecassino) és Bartholomaus de Koloswar (Mimini) könyvmásolók, Jacomo Ungaro könyvnyomtató, ki 1513-ban a dogétól egyik találmányának a szabadalmaztatását kérte. Cosimo Ongaro (v. Chosnia di Lorenzo d'Ongaria) ricamatore, ki a sienai dóm számára készített hímzéseket, (1417—18.) Nicolao Musperger unghercse orefice Milanóban (1481), Petrus Ungarus aurifex Velencében (XV. sz. vége), Giovan Maria Veres ötvös Rómában (1561), Magister Gregorius carpentarius de Alba Megali de Ungaria Velencében (1482). Több magyar művész megfordult Hóniában a zarándokiások alkalmával is unni Blasius aurifaber Thome Fazocas 1482, Johannes aurifaber de Coloswar 1500, Johannes aurifaber de Segedino 1496, Sigismundus aurifaber de Bistricia 1500, Simon aurifaber de Cibinio 1497, Valentinus pictor 1496, Antonius lapicida 1500, Michael lapicida de Buda 1523. Talán az Itáliában élő magyar mesterek közé lehet sorolni Andreas Michaelis de Ungheria-t, ki 1444ben belépett a firenzei Arte dei Medici e Speziali-ba. Mint tudjuk, ennek a céhnek több festő tagja volt és így nincs kizárva, hogy Andreas is ezeknek a sorába tartozott, amit annál valószínűbbnek tartok, mivel neve után ítélve annak a Michèle d' Ungheria festőnek a fia lehetett, aki Gentile da Fabriano tanítványa volt. * V. ö. Nagler : Künstler-Lexikon ; Brinckmann-Barocksculptur, 1917. S, 424,
