Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 3. 1921-1923 (Budapest, 1924)

Hekler Antal: Az antik gipszgyűjtemény rendezése

tást ismerő számára, is meglepő művészi hatásokat juttattunk érvényre. Állításom igazolására elég ha a knidosi Demeter (266. sz.) és a Niobecsoport (328. sz.) elhelyezésére utalok. A IV. teremben a túlságosan mélyre eresztett ablakok következtében előállott zavaró alsó fénybeáradás megakadályozása sem állott módunkban. Oly bajok ezek, melyeken csak költséges építészeti átalakításokkal lehet majd segíteni. A rendezés általában a történeti rendet, követi. Ez elv teljesen következetes keresztülvitelét azonban a készen talált beépítések s a tér kénynyesülését lehető elszigetelésükkel biztosítottuk. Ezek jelentőségüknek megfelelőleg egymagukban külön háttérfal elé kerültek (211., 213—217., 222., 223., 226.). Másutt az egy-egy fal előtt sorakozó emlékek csoportosításával a fontosabb művészi irányok és kimagaslóhb művészi egyéniségek szemléleti megértetése volt a célunk. Ilyen tanulságok szempontjából kerültek egymás mellé Polykletos, Praxiteles, Skopas és Lysippos alkotásai. A 299 — 303. sz. arcképszobrok sorozatos bemutatásával viszont a görög portréművészet jellemerejének 5. ábra. Készlet a negyedik teremből. szere itt-ott lehetetlenné tették. Ez a magyarázata annak, hogy az u. n. Nereida emlék Nereidái (119—122. sz.) és reliefdísze (235—238. sz.) messze kerültek egymástól s hogyahalikarnasossi Maussoleumhoz tartozó szobrok közül néhány a IV. teremből az V. és VI. terembe szorult ki (310., 349. és 367. sz.). A falakra erősített, architektonikus reliefekkel szemben, a síremlékek és fogadalmi domborművek kiválóbb példáit a közfalak mentén külön talapzaton helyeztük el (220., 221., 261.,' 262., 26.'!., 260., és 264. sz.). Ezáltal az avatottak számára a művészi megértés és átélés új forrásai nyílnak meg. A görög szobrászat vezető remekei tiszta és zavartalan érvésokoldalúságát kívántuk megvilágítani A 230. és 231. sz. szoboróriások, nehogy méreteikkel elnyomják a Parthenon szobordíszét, a III. terem oszlopokkal elválasztott benyíló előcsarnokában kaptak helyet. Művészet- és tudománypolitikai hiba volna, ha gipszgyüjteményünket mai állapotában lezárt, befejezett egésznek tekintenek s a jövőben, ha majd a múzeumnak legéletbevágóbb szükségletein túl egyébre is lehet gondolnia, nem törekednénk fejlesztésére és hiányai kiegészítésére. Szükséges, hogy a mi gipszmúzeumunk is önálló célkitűzéssel és programmal kapcsolódjék belé a tudományos kutató munkába. Az