Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 3. 1921-1923 (Budapest, 1924)

Lederer Sándor: Piero di Cosimo egy fel nem ismert képe

ben, a feszülettől balra mélyen elhelyezett épület tetején galambok fészkelnek és röpdeső párok enyelegnek körülötte. Galambokat egyebütt is festett a mester, nemcsak Mária fogantatása képén Firenzében, hanem a berlini Mars-képen is (Kaiser Friedrich-Museum) és a Louvre Madonna-képén. A megriasztott madarak motívumát a Hylast és a nimfákat ábrázoló képen (London, Mr. Benson gyűjteménye) alkalmazza. Azok a kanyargó utak, amelyek képünkön a jobboldali hegykúpra vezetnek fel, kigyóznak a Mária látogatása képén (Newlands-Manor) balra kiemelkedő sziklás hegyen, a firenzei lelencház oltárképén baloldalt levő magaslaton és hasonlóan a kis Jézus imádása képének hátterében (Szentpétervár, Eremitage), Giuliano da Sangello hágai arcképén és tájképi háttereiben még másutt is. Végül a sűrű és hatalmas lombozatú, túlságosan dús koronájú és aránytalanul vékony törzsű fák csoportja — így például a vízárkon túl — olyan sajátos, sok ízbon előforduló vonás, hogy szinte a mester jelzésének tekinthető. Megtaláljuk az E. A. Street gyűjteményében levő Madonna-képen, a firenzei Ospizio degli Innocenti trónoló Madonnáján jobboldalt levő magaslaton, Giuliano da Sangello arcképén stb Mindezek a sajátosságok és jellemző vonások ékesszólóan és fokozódó határozottsággal igazolják Piero di Cosimónak eddig fel nem ismert szerzőségét. A mester alkotásainak időrendi beosztására általában kevés alapunk van. Mivel azonban a hágai arcképpáron látható üdén ragyogó tájképi részek oly rokonstílusúak képünk középső terével, hogy egykorú keletkezésük feltételezhető, az amazok egyikén ábrázolt Giuliano da Sangello (szül. 1443-ban) életkora alapján a mi Volto Santo képünket az 1500. év tájára tehetjük. A kép eszerint még Cosimo Rosselli életében (meghalt 1507-ben) keletkezett volna, akinek műhelyével Piero di Cosimo mestere életének végéig összeköttetésben maradt. Piero di Cosimo dicsőségét elhomályosították tanítványai, Andrea del Sarto, Franciabigio, Pontormo és Bacchiaca fényes sikerei. Utóbb az általános megbecsülés a művészet más korszakai felé fordult és Piero di Cosimo lassankint feledésbe merült. Ez nem utolsó sorban annak is tulajdonítható, hogy ő kisebb számmal készített az egyház szolgálatában helyhez kötött ájtatossági képeket, mint könnyen vándorló arcképeket, mithológiai és novellisztikus jeleneteket Firenze polgárai számára. Később Lanzi (1795) és Rumohr (1827) •— Vasari óta a művészettörténetírás legkomolyabb képviselői — oltárképén kívül, amely a Spedalingho fődísze volt, a már félreismert mesternek csak egy-egy művét voltak képesek idézni. Az olasz művészeti kritika úttörőit, nevezetesen Morellit és Frizzonit illeti a köszönet, amiért Piero di Cosimo œuvrejét lépésről-lépésre összehordtak és kora egyik legegyénibb mesterének homályba vesző alakját helyes világításba állították. LEDERER SÁNDOR