Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 3. 1921-1923 (Budapest, 1924)

Lederer Sándor: Piero di Cosimo egy fel nem ismert képe

a kis Jézus imádását ábrázoló képen (London, A. E. Street), a drezdai képtárban levő Szent családban stb., vagy b) jobbról-balról magasabb alakulatokat, amelyek a kép közepe felé fokozatosan leereszkednek és azt szabadon hagyják, mint például Szent Katalin eljegyzése (Firenze, Ospizio degli Innocenti) és Mária fogantatása (Firenze, Uffizi) képén vagy az Uffizi-képtárban levő Andromedaképen, úgyszintén a mi Volto Santo-képünkön stb. Ezen az utóbbin a tájkép, amellyel közelebbről kell foglalkoznunk, önállónak és nem becsempészett háttérnek van tervezve: a ázabad, önmagában je len toá tájkép példája. A három síkra tagolt színpadra a nap ragyog alá. Két puha párafelhő vonul át a derült égen. Legelői az előtérben a kereszt emelkedik a felfeszített Üdvözítő alakjával. A középső tér, folyócska val átszelt viruló völgy, amelyet fák, facsoport és különféle épületek élénkítenek, jobbra pedig hegykúp szegélyez, átmenet nélkül mélyed alá az előtér mögött. Önkénytelenül is a közvetlenül Firenze kapui előtt elterülő vidékre gondolunk. A háttérben, amely elég élesen válik el a középső tértől, a magasabb alakulatok mögött fokozatosan kiszélesbül az ég és a messzeség kék tónusokba vész. Az előtérnek föltűnően átlós tömegelosztása előfordul a bécsi Liechtensteinképtár Madonna-képén is, ahol az ugyancsak rézsútos terepalakulat Szűz Mária szűkebi) kerületét elhatárolja a mögötte levő megmívell földtől. Ez a rézsút átmetsző vonal ellenkező irányban ismétlődik Simonetta arcképén (Chantilly). A hágai két arcképen látható tájak és az ezeket élénkítő részletek, amelyek a valóság iránt való ugyanolyan erős érzéket és ugyanolyan meleg festési módot árulnak el, mint a mi tájképünk, meglepő egyezéseket tüntetnek fel. A képünk előterében stílus tekintetében elég szervetlenül össze-vissza heverő kődaraboknak megfelelnek a kis Jézus imádását ábrázoló képen (Szentpétervár, Eremitage) szintén kényszerítő ok nélkül egymás tetejébe rakott kövek. Ami pedig az előtérben levő füves magaslat váltakozóan világos és sötét nedvzöld színét illeti, abban mindenki, aki a mester művészetével valaha foglalkozott, Piero sajátos színárnyalatát fogja felismerni. Aki a növényzet ez üde, lágy zöldjét emlékezetében tartja, az észreveszi annak újból meg újból való előfordulását a mester valamennyi képén a tavasz zöldjétől a nyárutó zöldjéig, magas és mély skálájú változataiban, így a berlini Mars és Venus-kép (Kaiser Friedrich-Museum) mezején és növényzetén, ugyanott a Pásztorok imádása tájképében, a firenzei lelencház oltárképén jobboldalt levő magaslaton, a kentaurok és lapithák küzdelmét ábrázoló képén látható sárgászöld mezőn (J. Burker gyűjt., London), a virágos zöld réten, amelyen a holt Prokris fekszik (London, National Gallery), a bécsi Liechtenstein-Madonna világoszöld mezején és még másutt is. A gazdag, realisztikus hatású középső térnek zöldje sötétebb és hidegebb, üde és fénylő. Mint más olyan műveiben, ahol egy darab természetet ábrázol, úgy itt sem hiányzanak az elbeszélő epizódok, mellékes motívumok, intim részletek. A feszülettől jobbra látható boltozott vízáteresztő fölött hevenyészett állványon festő ül és zászlós oroszlánt fest. A Francesco Giamberti hágai arcképén látható templomot is színes festéssel díszítve ábrázolta a mester. A völgymedencé-