Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 3. 1921-1923 (Budapest, 1924)
A Szépművészeti Múzeum 1920-1923-ban
van arra, hogy minél szélesebb körben ápolja és terjessze a magyar mull szép emlékeit. A szebb, a boldogabb jövőnek föltétele a nemzeti eszme fejlődése, a nemzeti érzés ébrentartása, a nemzeti gondolatnak egyik legerősebb pillére a dicső múlt emlékeinek a kultusza. Gondoljunk a mai nehéz időkben minél többet történelmünk kimagasló alakjainak erényeire, hogy kövessük példájukat. Abban a meggyőződésben, hogy ez az intézmény be fogja váltani a haza szolgálatában azokat a reményeket, amelyeket hozzá füzünk, a Magyar Történelmi Képcsarnokot ezennel megnyitottnak nyilvánítom.)) A Képcsarnok megnyitásával kapcsolatban az újonnan rendezett gyűjtemény rövid katalógusa is megjelent dr. Takács Zoltán szerkesztésében. A gyűjtemény 1923-ban vétel útján (a művészeti célok támogatására előirányzott javadalom terhére) Ybl Miklósnak, a nagy épitőművésznek Sommer Ágost által készített márvány mellszobrával gyarapodott. Ez a mű igen alkalmas arra, hogy a Képcsarnok művészképmásainak sorozatát, gazdagítsa, s e mellett mint Sommer Ágost munkája sem érdektelen, mert ez a szobrász, noha német származású volt, huzamosan dolgozott Magyarországon is, így nevezetesen a budapesti Vámház és az Egyetemi Könyvtár épületének díszítésére több alakot készített. A kisplasztikái sorozat gr. Majláth Gusztáv Károly püspök emlékplakettjével (Berán Lajos müve) szaporodott, melyet, a Gyűjtő szerkesztősége útján Boros József püspöki irodaigazgató ajándékul küldött meg az intézetnek. B) A gyűjtemények rendezése. A modern képtár a múzeum főigazgatója által végzett új rendezésben 1920 júniusában nyílt meg a közönség részére. Az ekkor megnyitott rész teljesen felölelte a XIX. századi magyar festészet anyagát, s ezenkívül egy francia kabinetet és egy német termet is bemutatott. A külföldi modern anyag többi része a múzeum II. emeletére került s egy évvel később nyílt meg. Az új rendezés gyökeresen megváltozott alakban mutatja be a képtárt. Nemcsak a rendezés történt más szempontok szerint, hanem a képtár állománya is nagyon megváltozott. Először is megtörtént az utolsó rendezés (1913) óta szerzett új anyagnak beolvasztása. Azután átvizsgálás alá került az egész raktári állomány és — amenynyire a viszonyok engedték — a Budapesten és vidéken ideiglenes letétként elhelyezett képanyag is. Amire a XIX. századi magyar művészet szempontjából szükség volt, az beolvasztatott a képtárba. A kiállított művek közt 52 olyan új szerzemény van, amely eddig egyáltalában nem volt kiállítva a múzeumban, továbbá 89 olyan, amely csak az új szerzeményeknek 1917-ben és 1918-ban rendezett két kiállításán volt látható. Az eddig raktáron kezelt vagy a múzeumon kívül letétként elhelyezett képekből 60 soroztatott be a képtárba. Összesen tehát 201 olyan darab került kiállításra, amely az utolsó rendezésben nem szerepelt. Néhány olyan kép kiállításáról, amely szokatlanul nagy méreteinél fogva nem volt a képtárban elhelyezhető, más megfelelő módon történt gondoskodás. Az anyag kiválasztásának vezető elve az volt, hogy a mi képtárunk az egyetlen összefoglaló gyűjteménye a magyar festészetnek, valódi nemzeti képtár, tehát kell, hogy számot adjon minden számbajövő művészi törekvésről, sőt lehetőleg minden művészről, feltéve, hogy a múzeumnak módjában van őt művészi képességeihez méltóan bemutatni. így adhat a képtár végsőeredményben hű s egyúttal méltó képet művészetünkről. A rendezésben pedig az volt a törekvés, hogy a képtár művészettörténeti tekintetben tanulságos legyen, az anyagot — amennyire a termek nem épen kedvező arányai engedik — a különböző koroknak megfelelően tagolja s nagyjában megmutassa XIX. századi festészetünk fejlődésének vonalát. Ez természetesen nagyobb mértékben lehetséges a régebbi nemzedékek művészetére nézve ; az utolsó idők művészete még a forrongás és fejlődés stádiumában van, képe még nem alakult ki tisztán. Ebből az időből való anyagunk is kiépítetlen még a dolog természete szerint. Ezért minél inkább közeledünk napjainkhoz, annál nehezebbé válik az összefoglaló múzeumi bemutatás. A kiváló művészegyéniségek munkái lehetőleg együtt, vagy legalább az összetartozással számoló közelségben vannak kiállítva, s négy nagy művész (Székely, Munkácsy, Paál és Szinyei) műveinek külön-külön terem jutott. Egyébként pedig a művészeknek különböző időben készült munkái annak a kornak a produkciójába osztattak be, amelyben készültek s amelybe stílusuknál fogva illenek. Az elvek makacs keresztülvitele a rendezésben természetesen sohasem lehetséges, mert néha