Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1919-1920)
Lyka Károly: Magyar művészek Rómában a XIX. század első felében
Talán érthetővé válik ez a jelenség, ha meggondoljuk, hogy Ferenczy szobrász-tehetsége korlátolt volt, felkészültsége pedig, midőn Rómába érkezeit, igen csekély. Amaz nem engedte meg, bogy a benne égő lángol egy nagy lehel s ég szuverenitásával átvigye művészidébe: emez pedig elősegítette azt, hogy a kőfaragás technikájával együtt szinte észrevétlenül magához hasonítsa annak a művészi kifejezésnek módját is, amelynek gyakorlatát a Thorwaldsen-műhelyben maga körül éveken ál látta. Talán túlkorán került egy teljesen kialakult szobrászi stílus klasszikus műhelyébe, talán nem volt eléggé erős egyéniség ahhoz, hogy inkább bensőjének sugallatára hallgasson, mint a környezetére. Tetézhette ezt még az is, hogy klasszika-filológiai műveltségét éppen Rómában kellel! kiépítenie, s az antik irodalommal való foglalkozás, annak újsága s ez újságnak ingere a mindmiben görög nyomokon járó Thorwaldsen felfogását akaratlanul is közelebb fűzte hozzá, mint Canovát, akiért pedig rajongott. Ferenczyben megvolt az ezermesternek nem mindig előnyös adománya, hogy mindent gyorsan s tanulékonyán tett magáévá, amit fogásokkal el lehel érni. Leveleiből látjuk, mily hamar vállalkozik munkák elvégzésére, amelyeknek technikáját nem is ösmerte. így nyomban Thorwaldsenhez való érkezése után neki meri vágni egy Vénusz kifaragásának, hololl a márványfaragás technikájában semmi jártassága nem volt. Ily bizakodó készséggel vállalkozóit jóval később arra, hogy tervbevett fő-művét, a .Mátyást, maga önti bronzba, holott bronzöntést sohasem tanult. Érezte, hogy elég lesz egyszer valahol látni, hogyan csinálják mások. Nos, e tanulékonysági vágyak kielégítésére, az ily fogások elsajátítására bőven nyílt alkalma Thorwaldsen műhelyében s ő e fogásokkal együtt öntudatlannl is elsajátított valamit, ami jóval magasabb rangú: a Thorwaldsen-műhely művészi felfogását is. Canova beszélgetett ugyan vele s bizonyára gyakran művészetről is, de fogásokat az olasz mestertől eltanulnia nem volt alkalma. A dolgok ily fordulatát elősegítette az a körülmény is, hogy Thorwaldsen szobrászala erősen át volt tűzdelve teoretikus, tudományos elemekkel. A hellén mitológia, minden archeológiai szerelményével, éledt fel a dán mester művein. Ferenczyben, aki szorgalmasan művelte magát, hogy nevelkedése hiányait pótolja, megvolt a hajlam erre is: tanult, tanult klasszikus történetekid, tanult neveket, megtanulta azokat a literatúrai tudnivalókat, amit egy «művésztőb) a művelt társaság megkívánt. A művészeti gyűjteményekben hamar megtanulta a szerzők neveit, úgy hogy alkalmasnak találták egy cicerone szerepének betöltésére. A név, a hozzáfűződő bon-mot, vagy kronológiai adat fonlosnak lát szolt neki, viszont alig leljük leveleiben annak a nyomát, hogy mifajta művészi értéket talált az egyik vagy másik műremekben. Mindezeknek a körülményeknek mérlegelése talán elégséges annak a feltűnő jelenségnek megmagyarázására, hogy Ferenczy szobrai oly sajátságokat mulatnak, amelyeknek láttára inkább a Thorwaldsen-mühelyro gondolunk, semmint Canovára. Rómában készült művei közt leginkább jellemzik őt: Csokonai képmása (1818) és A Szép Mesterségek kezdete (Pásztorleányka 1820—22). Sem ez, sem az nem készült megrendelésre, a tárgyat tehát maga választhatta. Az egyik felé erős magyar érzése, a másik felé a kor ízlése terelie figyelmét. Megfaragta a legnagyobb
