Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1919-1920)
Lyka Károly: Magyar művészek Rómában a XIX. század első felében
kezdeti út valóban bevált. Neki való út volt. Ezt tovább egyengetni, még járhatóbbá lenni voll programmja. A stílus, amelybe beleszületett, a klasszicizmus volt ; ezt elfogadta s nem tért el tőle. Bizonyára helyes ösztönre hallgatóit vagy tudatosan ragaszkodott hozzá, mert az egészen neki való volt. Sok oly elemnek van benne szerepe, amelyeknek ő birtokában volt. Már maga a hangulat, amely egy ily tájképen dereng, az időtlen nyugalomé s Markó nyugodt, szófukar ember voll. A klasszicista tájkép szerkezeit 1 bizonyos tekintetben mérnöki szerkezet abban a kiadásában, ahogy azt Lairesse könyvének elemző rajzain látjuk. Már a tömegek elhelyezése: az átlós rendszer, a keret-rendszer, a messze lovanyúló tér éreztetése, a talaj architektúrájának fokozatos kiépítése, a meleg és hideg színek aránya, a sötél és világos részek aránya, a tömegek s a puszta levegő aránya, az egyensúly ----- valóban ínyére leheléiI egy tanult mérnöknek. Még a szaporán használt építészeti motívumok is: antik templom, kikötőrészlet vagy csonka oszloprend — még ez is kívánatos harmóniába olvadt lelkületével. A képbe alakok is kellenek, a kor kívánta így. De az alakok a klasszicista tájképen picinyek: három-négy angyal vagy nimfa, egy pár apostol vagy patriarcha csak éppen a kép jelentőségének emelésére valók, de szerepük épp oly kicsiny, mint méretük. E piciny alakok Mark«') képein is felvonulnak, hol Diana, hol Paris, hol egy pár rómavidéki ciociaro, néha Tóbiás, néha Euridike avagy Ábrahám, a megfelelő kísérettel. Nincs sok jelentőségük. Miattuk nem kell évekig tartó akt-tanulmányokkal vesződni, külön redő-tannal, kosztüm-tannal, régiségtannal mély elmerülésben foglalkozni. Az alakos képtől, amennyiben benne az emberi test jelentékeny szerepet játszik, húzódott Markó s lehetőleg megmaradt a táj és (ízzel a tehetsége határai közt. Szokott becsületes szorgalmával végzett ugyan alaktanulmányokat is, éppen eleget ahhoz, hogy a sziklára állítsa Euridike, a mezőre ültesse a parasztasszony néhány centiméter magas alakját. A veszélyt, amit az alak jelent, elkerülte s nem engedte magát kísértésbe hozni az esztétikának nagy kompozíciót követelő Luciferéi által. Minden úgy rendeződött tehát cl, hogy Markó jól és biztonságban érezhette magát azokon a határköveken belül, amelyeket képírásának mezejére a kor, a saját vérmérséke, bölcs belátása, tudása, megfontoltsága állított. Ezt a mezőt azután alaposan megdolgozta, virulóvá telle, kiművelte a legnagyobb szorgalommal. Elele alkonyán nyugodtan mondhatta volna el, hogy az utolsó pontig megtette kötelességét. A világ szívesen ismerte el nagy derekasságál. Ez az elismerés elsősorban abban leli magyarázatát, hogy Markó felfogás dolgában egyúton haladt a korabeli esztétikai felfogással. Nem voll újító. Gyűlölettel beszélt «azokrôl az ostoba forradalmakról)), egészben véve konzervatív ember volt a képírásban is. Képeinek szerkezete olyan, mint legtöbb tájképfestő pályatársáé: kevéske sötét előtér, megvilágított közép 1er (ebbe kerülnek az alakok), könnyed kékes háttér, a fokozatok hátraterelik a tekintetet, éreztetik a teret, olykor vedútává szélesbílik a képet. 0 is ismerte s basználla azokat a szerkezeli fogásokai, amelyekkel e hatás még fokozható: jobbra, balra egy-egy magas fa, vagy egy rom, vagy más hasonló sötétebb foil, ez is hátrahajtja a hátteret.
