Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1919-1920)

Lyka Károly: Magyar művészek Rómában a XIX. század első felében

toló nő, 1846). Nekik Róma inkább látványosságokkal teljes tartózkodási hely volt, semmint művészetüket nagyszabásúvá átalakító iskola. Arra nem is gondolhatunk, hogy a magyar képírás fejlődésére hálással lett volna ottai lózkodásuk. Bécsből Rómába Velencén át vitt az út s festőink hosszabb-rövidebb időre meg-megálllak itt is. Akadt olyan, aki beiratkozott az akadémiára, így 1835 — 1S37 Peez Henrik, 1842-ben Kovács Mihály, 1844-ben Molnár József; Weber Henrik 1846 tavaszán egy tanulmányfőt is festett olt, Balkay Pál 1835-ben egészen rövid időt töltött, Kozina Sándor is 1834-ben csak átutazott Velencén, Barabás ill találkozol! vele. Az utóbbi ehelyütt is szorgalmasan és serényen tanult, nemcsak festeni, hanem mintázni is s míg Veronese Európa elrablását másolta, hamarosan megismerkedett egy épp ott tartózkodó jeles angol akvarellfestővel, Leitch-sel, akit röglön hasznosított a maga céljaira. Tőle ugyanis megtanulta a tiszta akvarelltechnikát, amelyet odáig nem ösmerí. Barabás, aki a hasznos ismereteket nagyon jól tudta értékelni, ennek a véletlen megismerkedésnek legalább is annyira örülhetett, mint a régi velencei festőknek, akik közül Veronese képét nyilván azzal az utógondolatlal választotta ki másolás tárgyául, mert bízott az efajta tárgyú kép biztos eladásában. Mélyebb nyomokat e festőkben nem hagylak a régi velencések. Legtovább Beniczky Lajos időzött a ragyogó színek városában, de nyilván csekély haszonnal. 1830 körül még Bécsben élt, egészen elnémetesedve, azlán Velencébe kerüli s ott megházasodott. Reviczky gróf kormányzó pártját fogta, bejuttatta a művészeti akadémiába konzervátornak s mint ilyen működöli a 40-es évek elején, de felesége esztelen költekezése végre is tarthatatlanná lette helyzetét. Búcsúi mondott az apró marinak festésének, Bécsbe ment fotográfusnak, nagykésőn pedig, a hetvenes években, hír szerint New-Yorkban bukkan föl, ahol a milliomosok társaságának keresett fényképésze volt. Velence művészetei sugárzó környezete, mint ebből a vázlatból látni lehel, nem nevelt belőle számbavehető művészt. Rómánál délebbre kevés festőnk jut el, így Nápolyba Höfel Nep. János 1818-ban, Go ró Lajos 1821-ben, Kozina 1834 körül, Molnár és Ligeti a negyvenes évek második felében. Inkább csak kirándulnak oda, a szép vidék s a város különlegességei kedvéért. Csak Goró, a szenvedélyes régiségkutató hadi mérnök időzöl I olt hosszasabban a pompeji ásatások kedvéért, amelyekkel az 1821-iki hadjárat alkalmával ismerkedett meg s amelyekről számos rajzol készített, ezek utóbb egy e tárgyról szóló németnyelvű könyvében illusztrációk gyanánt jelenlek meg. Egyébként más olasz városokban is jártak magyar képírók, egyesek akadémikus tanulmány kedvéért, mint Spiro Ede 1822-ig Milanóban, mások munkához jutottak, mint Dorffmeister József István, aki 1803 —4-ben dolgozott Genovában. Olaszország északibb felében Velencén kívül Firenze volt az a város, amelyet képíróink előszeretettel kerestek föl. Már a harmincas években ott járt Kozina és Barabás, a negyvenes években pedig Kovács Mihály, Wéber Henrik és Markó Károly. Az utóbbi Pisából költözött ide, miután ott 1838—1843 dolgozgatott, miközben hol Molnárral, hol Kovácscsal be-bejárogatta Toscana érdekesebb tájait, Markó egészen firenzei lakossá