Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1918)

Petrovics Elek: A Szépművészeti Múzeum újabb szerzeményei

gyűjteményünk ép olyan változatos és gazdag leli, amilyen egyoldalú és elégtelen volt eddig. Véglegesen kibontakozott előttünk az a Székely, akit műveinek hagyatéki kiállításán épen csak rövid időre megpillantottunk: a tájképfestő, aki szakíl a szerkesztés hagyományos szabályaival és mély tónusban hangolt magyar tájaibán meglepő erőt és szenvedélyt mutât ; a kis ligurális vázlatok kitűnő röglönzője, aki az első tervezés lázában bátran és bi/.losan talált rá arra, amit töprengő kísérletei közben sokszor hiába keresel! ; végül a komoly képmások puritán festője, akinek legjobb effajta munkáiban, minő elsősorban egy pesti matrónának, özv. Pfeifer [gnácnénak arcképe, a jellemzés emberi melegsége monumentális ludassal egyesül. Székely idősebb kortársa, Madarász \ iklor az első jelentékeny művészünk voll, aki olt tanulta meg a festést, ahol legjobban értettek hozzá : a franciáknál ; művei a legjobban feslett történeti festmények képtárunkban. Az ö művészetét jól mutatja be a Szépművészeti Múzeum; együtt vannak oil fő munkái, melyeket inüvészeiének gazdag, de igen rövid virágzása alall feslett. Amivel teljesebbé tehetjük azt a képét, amelyet ma ad róla gyűjteményünk, az. nem sok, de ezt a keveset sem szabad elmulasztanunk; Madarász jelentősége és munkáinak gyér volta arra köteleznek, hogy minden értékes művét számon tartsuk. Újonnan szerzett képünk, egy Zrinyi-fej, melyet 185<S-ban Cogniet-nál feslett, kétségkívül ezek közé tartozik : merész és széles előadásával egészen elszigetelt jelenség művészeink akkori produkciójában. Gyűjteményünk szempontjából az adja meg jelentőségét, hogy mini hirtelen vázlat érdes, de friss hangol üt meg a bevégzett történeti képek ünnepélyes akkordja melleit, Ezenkívül a legkorábbi keletű Madarászunk. Ahhoz azonban, hogy teljes képet adjunk lialal periódusáról, Waldmüllernél töltött bécsi éveit is képviselnünk kell majd. Székelyi is, Madarász! is olyan oldalról mutatják új szerzeményeink, amelyet annak idején nem méltattak nagy kompozícióik mellett. Más festőinknek is igyekeztünk megkeresni elhanyagolt oldalai, melynek felderítése néha gyökeresen módosítja a művészek hagyományos osztályozását. Ebbe a kategóriába tartoznak: Wagner Sándornak egy 1864-ben festett női arcképe,

1 mely festésének szárazsága és színeinek ólmossága mellett a kompozíciónak bizonyos nemességét és zártságát mutatja s ebben Feuerbach fiatalkori képmásaira emlékeztet ; Deák-Ebner Lajosnak néhány kis tájképvázlata

2 ablud az időből, midőn fordulatokban gazdag, hajlékony művészete a tónus-szépség jegyé ben állott.— finom dokumentumai Parisból magával hozott előkelő kultúrájának; b. Mednyánszky Lászlónak biztos és erős kézzel feslett férfifeje és két kis tájképe, ködös lyrájával szemben érdekes- és ritka uyilvánulásai egyénisége pozitivebb oldalának; Bihari Sándornak 1886-ban készüli női arcképe, mely az elhelyezés muni ügyetlenségéért a becsületes elmélyedésnek, a fashionable arcképfestők tisztátalan fogásaitól jótékonyan elütő őszinteségnek nagy mértékével kárpótol. Azonban 1 Báró Hatvány Ferenc úr ajándéka. 2 Alpár Ignác úr ajándékai.