Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1918)

Meller Simon: Leonardo da Vinci lovasábrázolásai és a Szépművészeti Múzeum bronzlovasa

kápolna mennyezete alkalmából visszatér; a meghiúsult síremlék bronz és márvány helyett, fokozott formákban és megsokszorosodva támad fel falfestmény alakjában. A zászlóéri való küzdelem résztvevői kétségtelenül a Sfor/a-lovasok, kiknek formáit és harci szenvedélyét a művész a végsőkig fokozta. A meggyőző egyezések mellett azonban a különbségek is jelentékenyek. A lovak nehezebbek, hatalmasabbak, nincs bennük semmi simulékonyság s hiányzanak róluk a kalligrafikusán hajló vonalak ; a Sforza-lovak antikizáló, keskenyedő, okos, kis fejei helyett itt nagy, szögletes formákat látunk, vadul villogó szemmel és széles szájjal. A lovasok aránytalanul nagyok, hogy tömegükkel a paripák harcát ellensúlyozzák. Még fonlosabbak azok az elvi újítások, melyek a ló és lovas mozgási irányában és egymással váló kapcsolatában inul átkoznak. Míg a Sforza-tervek mozgásai mindig a síkban játszódtak le. ill a képsíkból előre és hátrafelé való mozgásnak oly fokával találkozunk, mely egy új plasztikus felfogásnak jele. Az emberek és állatok tagjai szenvedélyesen hajlanak és csavarodnak, hogy a síkból minden áron szabadulhassanak. A testek egymás mögé vonása, a min a «Szenl Anna harmadmagával » kompozíciója épült fel. a ló és lovas csoportjára alkalmaz!atik. A ló fejét egyik oldalra fordítja ki, a lovas testével az ellenkező irányba hajol előre, mozgásirányuk ellenléte folytán egymás mögé kerülnek s így elérik a lehelő legnagyobb mélységvolument, A Sforza-tervek sík kompozíciójából festészetben fejlődik ki a plasztikus lovascsoport, melynek mér nemcsak oldalnézeté van. hanem a mely elülről is teljes képet nyújt (2b. ábra, fent jobbra). A lovasésoport e plasztikai megoldása teljesen új nemcsak Leonardo művészetében, hanem egyáltalán. Az új motívum nagy lehetőségeket nvil meg; nem csoda, hogy Leonardo szívósan ragaszkodik hozzá és képzeletének túláradó gazdagságában sokszorosan variálja. Mélv izgalommal fogott Leonardo az « Anghiari ütközeti) ábrázolásához. A tizenhal milánói év kárba vészelt fáradságát akarta kipótolni s elfeledtetni a Sforza-emlék szerencsétlen végét, melyért annyi szenvedést és gúnyt kellett tűrnie. Benső izgatottsága, mely a kartonban oly szenvedélyesen jutott kifejezésre, független vázlatok egész sorozatában is tükröződik. Képzélme tele van Jó- és lovasalakokkal. Majd viharos lovasharcol vei oda siető tolla, majd hatalmas lovassort. mely robogva száguld a viadalra (31. ábra.). Az ágaskodó lovak kigyószerüen csavarják hígjaikat és formáik szertelenekké dagadnak. Egyszer Neptunt ábrázolja, fújó főszörnyeivel (32. ábra), melynek nyilván dekorativ célzatú fogalmazása ellenére semmisem meni kárba a belső tűzből; másszor szent György sárkányharcai megkap*') plászticitással, öl különböző szempontból ábrázolva. (33. ábra.) Ugyanezen Windsorban őrzött vázlallapon 1 a sárkányharc ábrázolásain kívül 1 E lapot tévesen a mester flórenci ifjúkorába helyezték, noha kétségtelenül 1506 körül keletkezett.