Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 7. 1931-1934 (Budapest, 1935)

Fiocco Giuseppe: A Szépművészeti Múzeum Ghedi-i freskói

jogosult igényével, a Romanino-könyvnek egy 1926-ban megjelent ismertetésében

1 ahol is így ír : «És végül, Tizian Romaninora gyakorolt hatásának utolsó példája a gliedii freskók nagyszerű sorozata, amelyek, bár ekkor maga Romanino sem sokkal kisebb mester Tiziannál, a fenséges páduai freskók befolyásától vannak áthatva. Nicodemi elveszettnek tartja a freskókat, míg nekem szerencsém volt fellelni azokat 1920-ban a budapesti múzeum nagy földszinti termében. Még emlékszem, milyen érdeklődést keltett leletem Lederer Sándorban, kedves magyar mentoromban, aki mint kitűnő műértő a maga részéről sosem nyugodott bele Montagna szerzőségébe, amelyet mint nekem mondta, Erizzoni vetett fel először és Berenson és Térey is magáévá tett. Ugyanazon az estén, amikor Romanino nevét kiejtettem, maga Lederer volt olyan kedves figyelmeztetni rá, hogy milyen jól megfelelnek a tárgyi adatok szerzőmegnevezésemnek. A freskók Ghediből származtak, Ghediben volt az Orsiniek palotája, akik 1517-ben adósai voltak Romaninonak 80 dukáttal : ez nyilván csakis ama freskók munkadíja lehetett. Három csodás nagy kompozícióról van szó, amelyek azonban elég sokat szenvedtek a falról való levétel alkalmával. Három pompás (mirabilmente suntuari) jelenet van rajtuk ábrázolva, háromszor ugyanaz a szertartásos momentum, amikor nápolyi Alfonz, majd Barbarigo dogé, végül IV. Sixtus hadvezéri jelvényeikkel díszítik fel Orsinit. Könnyű látni, hogy önálló optikai és dekoratív szempontok vezették Romaninót arra, hogy a quattrocentisztikus térkonstrukciót Tizian páduai freskóstílusának kolorizmusával és széles tömegkezelésével egyeztesse össze, éppolyan nagy mesterműveit alkotva a kolorisztikus felülethatásnak, mint amilyenek a páduai freskók maguk. Ezekkel az 1515 körül keletkezett freskókkal Romanino megerősíti azt a helyet, amelyet már a loverei orgonaszárnyakkal és a páduai oltárképpel megszerzett magának a velencei kolorizmus Olympusan». Nem lehet éppen mondani, hogy a művészettörténet legalább valami egyértelmű kritikai gerincvonalat tudott volna kialakítani ebben a problémában. De mégis remélem, ki fog derülni, hogy mindezekben a hozzászólásokban van több vagy kevesebb igazság is, s ez talán magunknak is segítségünkre szolgált következtetéseink kialakításánál ; s éppen ezért nem szabad alkalom és ok nélkül túlszigorúan megítélnünk mások véleményeit. Először is nincs okunk ragaszkodnunk Tito Speri feljegyzésének ismerete után, az 1512—15 közötti datáláshoz, amely datálás az Orsini-palota 1516-ban történt állítólagos lerombolásának dátumán alapult ; hiszen a freskók levétele a falakról, amint láttuk, csak 1843-ban következett be. Eltekintve Venturinak különben csak a két bresciai arcképre vonatkozó szerzőmegnevezésétől, Boccaccinótól, megfigyelhetjük, hogy a nézetek, amelyek az egész budapest—bresciai komplexumról kialakultak, két pólus között mozognak, amelyek különben egymástól meglehetős távolállóknak látszanak s ezek : Bartolommeo Montagna és Gerolamo Romanino. De a megoldás, amely kizártnak látszik e két pólus szembeállításánál, szinte önmagától adódik, ha megkíséreljük összeegyeztetni őket. Segítségünkre van ebben most a datálás szabad lehetősége, amely eddig korlátozva volt két okmányszerű adat által, amelyeknek őket meg nem illető bizonyító1 R. Longhi, L'Arte, 1926., 111. füzet.