Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 7. 1931-1934 (Budapest, 1935)

Meller Simon: Szinyei Merse Pál élete és művei

gyengéd levele : ezeknek hangulatából szövődött össze a kép, mely a tavasz és az ifjú anyai lélek apotheozisa lett. A színek teljesen világosak voltak : szürkés ég, virágokkal tarkított világos zöld lejtős mező, hátrább virágzó tavaszi fák és fehér villa. Az anya világos-szürke ruhában, derekán átkötött feketeselyem kendővel ül a vörös plaiden, mellette mint nemes gonddal festett csendélet, sárga szalmakalapja és lila napernyője. A nagyobbik gyermek kis szalmakalapjában virágot hoz s a kis pólyásbaba játszva kapkod utána. Esemény nincs a képben, csak a tavaszi levegő ragyog, a fák könnyed árnyékokat vetnek a virágos gyepre, a kis pólyás kedvesen kapkod a levegőbe, a nagyobbik lányka komolykodó gonddal tartja kalapját s a bájos fiatal anya boldog figyelemmel tekint le rájuk. Glücksmalerei, mondhatta volna az öreg Schwind. Csakugyan, Szinyeinek a «borzaszto, fájdalmas és megható)) témák nem voltak valók. A történelem tragikus momentumai nem ihlették alkotó képzeletét. Az élet derűje és szépsége hozta zsongásba lelkét, s annak lett költőjévé. Eleinte azt hitte magáról, hogy ő par excellence tájképfestőnek született. Részben igaza is volt, mert a természetet annyira szerette és ismerte, hogy minden stúdium nélkül tudta emlékezetből festeni. Ki gondolná, hogy nemcsak a Faun, de az «Anya és gyermeke» táját is mindennemű részlettanulmány nélkül, teljesen fejből komponálta és festette? Milyen igaz, milyen élő és milyen egyéni a lejtős domboldal e meglepő impressziója\ Szinte valószínűtlen, hogy nem künn a természetben festette egy szép tavaszi napon, hanem az Alte Akademie zárt atelier-jében. Milyen meggyőző minden egyes fa karaktere, hogy nem felejtette el a fiatal gyümölcsfa mellől a karót, milyen tavasziasak a háttér csalitjának fátyolos áttetszősége és a fiatal gyep virágai! De mégsem tisztán tájképfestő, mert a tájban nem tudja nélkülözni az emberi alakot, mely nála nem járulékos staffázs, hanem a hangulat fő hordozója. Figurális festő, ki alakjait a természetben látja s akinél ember és táj teljes hangulati egységbe olvad össze. Nem véletlen, hogy a régi festők között Giorgione lett később az eszményképe. Az «Anya és gyermeke» tetszett, de teljes jelentőségét nem ismerték fel társai sem. A tárgy novella-nélkülisége abban az időben, mikor a novella uralkodott, az egykorú divatos ruha festői felmagasztalása, mikor annak ábrázolása trivialitás számba megy, a tájképfestés és figurális festés egyenrangú összekötése, mikor a kettő szigorú elkülönítése akadémiai törvény •— már magában páratlanná teszi e képet. Annyira új volt s a mellett annyira magától értetődő, hogy észre sem vették korszakos újságát. Manet és Renoir is csak egy-két évvel később vetik fel ugyanezt a problémát, melyet a francia impresszionizmus old meg a következő évtizedben, igaz, hogy más alapon. Szinyei a tájat vitte be emlékezetében az atelier-jébe, hogy alakjaival egységben fesse meg, a franciák modelljeiket viszik ki a szabadba. A cél egy : az emberi alak egységbe olvasztása a szabad természettel, csak a módszerben van a különbség. Humplmayer a képet júniusban kiállította saját galériájában s kedvező recensió is jelent meg róla. Azután végleg megvette a képet, lealkudván a még hátralevő 300 forintból 150-et. Csakhamar, július 24-én eladta azt Clarence S. Brown-nak, a Brown Brothers & Co newyorki cég tagjának. Azóta a képnek nyomaveszett. Körülbelül ugyanazon időben, mint Szinyei az «Anya és gyermeké»-t, festette Leibi a «Gedonné arcképé»-t. A két kép túlszárnyalt mindent, amit akkor a többi