Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 7. 1931-1934 (Budapest, 1935)

Meller Simon: Szinyei Merse Pál élete és művei

56 M ELLER SIMON bizonyos vidám józanság eredendő osztályrésze volt, most sokszor elveszti egyensúlyát s ingaként leng a szélsőségek között. Művészi hangulatai, álmodozásai gyakran elragadják. «A hosszú telet itt a városban töltvén, — írja atyjának a Faunnal való vesződés közepette — egészen eltompultam, s testemnek, lelkemnek szüksége lévén üdülésre, a magasztos és szabad természetbe vágytam ki a mesterkélt városi nyűgből. A pünkösdi szabad napokat arra használtam fel, hogy a starnbergi tóra mentem Max-al s több barátimmal. A falusi élet különös varázzsal bír reám nézve, gyermekkori emlékeim felébrednek s ezen édes álomképekbe merülve elfelejtem a sokban prózai jelent. Az ifjúkori ábrándok s fellegvárakon már rég túlestem s gyakran, ha betekintek saját keblembe, megijedek ridegségétol. A virág hímporát durva kezek letörlötték, illata elszállott, — ezt az élet iskolájának nevezik — a lelkesedés helyét az úgynevezett Nüchternheit foglalja el ; ilyen stádiumban képes az ember a társadalmi élet prózaiságában helyét elfoglalni. Ezért jól esik keblemnek, ha visszavarázsolhatom a költői elmúlt álmokat, s reátok gondolva gyermekéveimre visszaemlékszem, ezt életem legszebb óráihoz számítom, s óhajtva várom a viszontlátás édes percét oly hosszú távollét után.» (1868. június 14. v. 15.) Atyja aranyos humorral felel : «Edes fiam! utolsó leveledbül, mely gyaníthatólag júni elején volt írva, nem tudom, a májusi és júniusi pénzt megkaptad-é vagy sem? De azt világosan láttam belőle, hogy csakugyan művész vagy — mert abban ugyan egy betű sem volt prósa, s azért én prosai eszemmel csak annyit érthettem belőle, hogy valami kellemetlen dolog érhetett téged, — nem valami kis szerelmi ábrándvolt-é az, melyet durva kezek széttéptek 1 Mindezt csak találgatni kell — de megérteni magamféle prosaikus ember nem bírja. Mama sokkal többet foglalkozik költészettel mint én, s több poétikus felfogással bír, de ő sem bír belőle kiokosodni. Azt írod, régen kiábrándultál gyermekkori arany álmaidból, s az egész levél mégis merő ábránd. No de sebaj, talán annál sikerültebb lesz a kép, mert ahhoz csakugyan poesis kívántatik, — nem is vált volna énbelőlem soha festesz — nem bánom ábrándozz bármennyit és levélre sohase írjál dátumot, csak sikerült kompozíciókat teremts.» (1868. VII. 2.) Atyjának viszont válaszolva, levele végén a hangulat ismét elragadja. A hazulról érkezett szomorú családi hírekre írja : «Szegény Milka halála és Sándor bácsi állapota rendkívül szomorítók s fájdalmasan érint. Gondolkozóvá teszi az embert, különösen ily távol tőletek, — szappanbuborék — de távozzatok kínzó álomképek.» (1868. VII. 6.) Atyja kedvesen csúfolja : «Edes fiam! szemem-szám elállt, midőn mai leveleden mán dátumot is láttam, úgy látom ebbül, hogy a nagy katzenjammerbül mán kissé mégis kiépültél, de egyet mégsem találtam leveledben, amit leginkább vártam, s ami éppen reád nézve a legfontosabb, t. i. az útiköltség mennyiségét nem érinted, anélkül pedig alig fogsz elindulhatni. írjál azonnal, de szappanbuborék nélkül, hogy én világosan megérthessem ; ha ezen kérdésemre megfelelsz száraz prózában, utána majd írhatsz akármennyi poétikus művészi cafrangot, s csak siess hazafelé, hogy együtt legyetek ismét valamennyien körültem.» (1868. VII. 9.) Atyja hideg tussán bizonyára maga is nevetett, csúfolódása nem bánthatta, legfeljebb kissé elröstelte magát. Titokban, bevallatlanul azonban az az érzés derenghetett benne, hogy atyja : az okos, művelt, jóságos, nagyszerű ember, kivel minden