Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 7. 1931-1934 (Budapest, 1935)

Fiocco Giuseppe: A Szépművészeti Múzeum Ghedi-i freskói

a Magno Palazzóban, amely a Castello del Buonconsiglio kis világi koronája volt. A gyakran kapott szabadságlevelek lehetővé tették neki, hogy el-elhagyja kényszerű tartózkodásának helyét, hogy 1541-ben Aquileiába, 1542-ben Görzbe menjen és bizonyára még könnyebben Bergamo és Brescia közeli területeire. A malpagai festmények azonban (a Colleoniak kastélyában), amelyeket nemrég adott neki vissza Antonio Morassi, művészetének sokkal előrehaladottabb fejlődési fokát mutatják be, semhogy más periódusába lehetne tenni őket, mint abba, amelyben már teljesen át volt hatva Romaninótól. De nem szabad elfelejteni, hogy Montagna és Romanino között a tüzes Pordénone hatása is jelen van, amely megelőzi Romaninóét ; s Fogolino és Pordénone annyira kötve vannak egymáshoz, hogy, amint Vasari értesít, Fogolino volt az, aki befejezte Pordénone freskóit Rorai Grandéban, Friaulban ; amiben Pordénone is nemcsak nagyon közel állt Romaninóhoz akkori nagyszerű eredményeiben, meleg giorgionizmusában, de még közös alapokon is állt Fogolinóval, ami megkönnyítette reá való hatását : hiszen az ő művészete is montagneszk vázon épül fel, ami megakadályozta, hogy festésmodora annyira feloldódjék később, mint azt a bresciai mesternél gyakran láthatjuk. Es nem a ghedii freskók volnának-e a legszebb tanújelei ennek a Montagna szikár talajára lerakódott pordenonizmusnak? Sem az első freskó (2. ábra), amely Niccoló Orsini pitiglianói és nolai grófot ábrázolja, amint IV. Sixtus előtt térdel s amely olyan tömör a maga gazdagságában, sem a második (3. ábra), amelyben nápolyi Alfonz adja át a hadvezéri zászlót Orsininak, nincs stilisztikusan nagyon távol sem a vicenzai «Kiralyok imádásá»-tól, sem Pordénone collaltói freskóitól. A harmadikban is (4. ábra), ahol Orsini Agostino Barbarigo dogé előtt térdepel, gondolnunk kell a freskók montagneszk stílusalapjaira, amelyek nyilvánvalóak főképp a három jobboldalt álló harcos jól megépített, előkelő invenciójú alakjaiban ; az a kevés pedig, ami Romaninóra emlékeztethet, mint a lépcső tetején megjelenő csoport, élén egy procurátorral, nem olyan határozott stíluskarakterű, hogy ne lehetne kellőképpen megmagyarázni Pordénone gazdag giorgionizmusából is. Ugyanazt lehet elmondani, amennyire megítélhető az átfestéseken keresztül, a két harcos töredékéről is, a bresciai Tosio e Martinengo-képtárban (5. és 6. ábra). De nem éppen ezek voltak-e azok, amelyek arra indították Nicodemit, hogy az egész ghedi-i ciklust Ferramolának tulajdonítsa (bár ő ebből csak a bresciai darabokat ismerte), annál a kézenfekvő hasonlóságánál fogva, amely fennáll a bresciai harcosok közt egyfelől és a Borgondio della Corte-palotából származó, ma Ugo da Como szenátor birtokában levő harcosképek között másfelől, amelyek a kis, soha vidéki modorából ki nem vetkőzött bresciai mester legfejlettebb, de egyben legtipikusabb művei is. (7. és 8. ábra.) A bresciai múzeum harcosfejei is bizonyára híres hadvezérek félalakú arcképeinek sorozatához tartoztak, s fríz módjára futottak körbe valamely terem falain ; a ghedi-i esetben talán éppen Orsini hadivállalkozásainak termében, hogy mintegy jelentőségét emeljék annyi dicső előd jelenlétével. A két freskósorozat hasonlósága nem lehet véletlen, de mindkét esetben Bresciavidéki freskósorozatokról lévén szó, úgy látszik, valami helyi szokásra vezethető vissza az egyezés. Melyik sorozaté az elsőség? Azt hiszem, ezt eldönti az a tény, hogy Ferramola 1528. júl. 3-án meghalt. Feltételezni, hogy Fogolino, akit alighogy szám.