Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 6. 1929-1930 (Budapest, 1931)

Gombosi György: Pannóniai Mihály és a renaissance kezdetei Ferrarában

csatlakozik Mantegnához Francesco Gossa, akinek motívumaiban is akárhányszor kimutathatók Mantegna mintaképei ; így például a két milánói szentben (a S. Vincenzo Ferrer oltárképéből), amelyek kézzelfogható analógiákat mutatnak olyan típusokkal, mint pl. Mantegna kis bécsi Szt. Sebestyénje. A ferrarai művészet elfordulása Pierótól a fiatal Mantegna felé annál termé­szetesebben következett be, mert Venturival együtt nagy valószínűséggel felte­hetjük, hogy a páduai és ferrarai művészet közös stiláris alapokon álltak, hogy Ferrarának az a helyi művészete, amelyet az udvar művészetétől megkülönböz­tettünk, rokon volt az egykorú páduai művészettel s benne a 30-as, 40-es évek folyamán szintén Squarcione stílusa uralkodott. Nem tekintve a földrajzi nagy közelségből elkerülhetetlenül következő kapcsolatot, e mellett szól az a kevés emlékanyag is, amely rendelkezésünkre áll ; Bonónak Squarcionéval való személyes kapcsolata ismeretes, a Barberini-képtárnak két említett képében, mint mondottuk, a Piero-hatás szintén egy squarcioneszk alaprétegre rakódik le s végül látni fog­juk, hogy Pannóniai Mihály művészetében is ennek a művészetnek a formanyelve szólal még meg. Számolnunk kell tehát Ferrarában a XV. század első felében egy autochton, még gótikus jellegű művészettel, amely körülbelül olyan feltételek közt virágzik, mint a veronai, páduai, velencei s a 30-as évek folyamán Squarcione stílusával analog. Ez a squarcioneszk alap a későbbi hatások alatt először Pisanello, majd Boger, végül Piero della Francesea művészetének értelmében módosul, amíg meg­érve a tiszta renaissance-gondolat felfogására, a Squarcione stílus logikus tovább­fejlesztésében, Mantegna követésében talál végérvényes megfogalmazást. Belső mozzanatok és külső hatások így nyernek harmonikus kiegyenlítődést, s mini Venturi szépen mondja, a ferrarai művészet involutív periódusából evolutív perió­dusába lép át. Lionello dEste mindkét ferrarai kastélyában. Belfioreban és Belriguardóban, berendezett magának stúdiót, amelyeket halála után (1450) öccse még tovább gazda­gított, Lionello és Borsó stúdiói tehát azonosak: de mégis két stúdió van és sohasem szabad elmulasztani megnevezni a kastélyt, amelynek stúdiójáról beszélünk. Sajnos, erről az adatról nemcsak a későbbi írók feledkeznek meg gyakran, hanem néha maguk a források is, amiből nem egy esetben származik zavar. így például Bono da Ferrarát is említi egy okmány valamelyik stúdióval kapcsolatban, de nem tudhatjuk, melyikkel. Mindkét stúdióban először a diófastallumok kerülnek kivitelre : ezeket Arduino di Biasio mester készíti 1434—35-ben Belfioreban, 1447-ben Belriguardóban. Később, mikor némi megszakítás után újra felveszi a munkát, Belfioreban megjelennek mellette Lorenzo és Cristoforo da Lendinara, a fainkrusztációnak két nagyszerű mestere, egyúttal festők is, akik mint Piero della Francesea növendékei, mesterük perspektivikus megoldásait az iparművészetbe is átültetik. A festményeket illetőleg keveset tudunk Belriguardóról. Különféle díszter­meket festenek ki Sagramoro és Panizzato ; ez utóbbi 1441-ben dekorálja a Sala

Next

/
Oldalképek
Tartalom