Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 6. 1929-1930 (Budapest, 1931)

Pigler Andor: Giovanni Antonio da Pordenone ismeretlen festményei

Bizonyos képmásszerűség a harmadik evangélistának, Szent Máténak képén is félreismerhetetlen, s a fejtípus kellemetlen rútságának éppen az lehet egyetlen magyarázata, hogy a művész akár önszántából, akár megbízói kívánságára, nála meglehetősen szokatlan realizmussal ragaszkodott természeti mintaképéhez. Annál inkább megnyerő a baloldalon attribútumként megjelenő, aranybarna hajú angyal gyengéd mosollyal szembeforduló feje. Hasonló kettősség jellemzi a színezést, mely ezen a képen a legélénkebb és egyben helyenként a legnyersebb is. Az evangélista ruhájának tompa kékje és köpenyének nehéz sötétvöröse az összehangolás minden kísérlete nélkül szerepelnek egymás mellett, mintha a művésznek fogalma sem lett volna a festői színkezelésről. Az angyalon viszont a sárgászöld ruha oly reszketeg finomsággal van megfestve, mely Tiziano színköltészetére emlékeztet. Heterogén elemeknek ilyen kiegyenlítetlen egymásmellé állítása különben jellegzetes sajátsága Pordenone szeszélyes, mindig meglepetésekkel dolgozó művészi egyéniségének; kár azonban, hogy itt az ellenszenves főalak kedvezőtlenül befolyásolja az angyal giorgionei szépségének hatását is. Már Szent Máté alakja sokkal kevesebb lelki és testi energiát, ihletet és tettrekészséget árul el, mint az elsőknek említett két pompás evangélista. A festménysorozat többi tagján ez a passzivitás még fokozódik. Igaz, bogy a rendelkezésre álló kis képmezők már önmagukban sem engedték meg hevesebb gesztusok és fokozott mozgalmasság ábrázolását, mégis több alak meglepően erőtlen, cselekvésében és kifejezésében egyaránt. Különösen a ferencrendi szentek, de János evangélista is annyira mérsékelt lelki feszültség hordozói, mozdulataikban annyi fegyelmezettséget árulnak el, hogy idegenszerűen érintik azt, aki Pordenone felfogását és emberideálját csak a szenvedélyektől fűtött, heves mozgalmassággal telített főművekről, például a trevisói és cremonai dómban lévő freskókról ismeri. Padovai Szent Antal bágyadt szenvedélytelensége szinte párhuzamos jelenség Moretto da Brescia alakjainak szelíd érzelmességével. A képszerkezet absztrakt vonalrendszere nagyon is a szemlélő elé tolakszik. Ismét nyilvánvaló tehát, hogy a művész a Terra fermáról hozott emlékek hatalmába került. Különösen a veronai festészetben, így Paolo Morando, il Cavazzola (~[ 1522) művészetében találhatók olyan alkotások magukban álló szentek ábrázolásaival, melyek a túlságosan éreztetett teklonizinus tekintetében előzői Pordenone ferencrendi szentjeinek. Talán nem véletlen, hogy Cavazzola művei közül két olyan szent képére kell rámutatni, melyek Pordenone sorozatában is szerepelnek : az egyik Padovai Szent Antal, a másik Szent Bonaventura mellképe (Milano, Museo Poldi-Pezzoli és Verona, Museo civico).

1 Ez a tartózkodó lelki tartalom és higgadt formarendszer azonban nem magában álló jelenség Pordenone művészetében. Éppen azon a művén leginkább feltűnő, melyről fentebb írott forrás alapján feltételezhető volt, hogy festménysorozatunkkal körülbelül egy időben keletkezett. A Giustiniani Szent Lőrinc-képnck is megkülönböztető sajátsága a szereplők viszonylagos nyugalma, nem a dinamikának, hanem a statikának hangsúlyozása, s e mellett mégis a tömegszerű formáknak a 1 Repr. : A, Venturi: id. ni. p. 894, 902.